A begyógyulatlan lelki sebek
Nincs olyan ember, akinek ne lennének kisebb vagy nagyobb lelki sérülései. Az ilyen sebek pedig nagyon lassan tudnak csak begyógyulni, van, hogy egy élet nem elég hozzá. A sebek eredete nem is annyira érdekes a gyógyulás szempontjából. Akadnak közöttük egészen frissek, jelen életünk gyermekkorából és az azóta eltelt időben begyűjtöttek. És bizony vannak olyanok is szép számmal, melyeket hoztuk a múltunkból. Ez a múlt természetesen nem a jelen életünk része, azzal azonban lehetnek szoros kapcsolatban, hiszen a hozott karmát meg kellene valahogyan oldani.
A nagy titok ugye a megbocsátás és elengedés… Mindkettőt leírni sokkal könnyebb, mint megcsinálni. Valójában, ha körül nézünk az emberek között szűkebb vagy tágabb környezetünkben, igencsak előkelő helyet foglal el az emberi élet során a valós és vélt sérelmeink gyűjteménye. Persze látszólag nincs a mindennapokban terítéken, de minden társadalmi kapcsolódásban előfordulhatnak kisebb nagyobb megbocsátani valók.
Miért is kell valamit elengedni az életünkből? Nagyon egyszerű erre a válasz, mert már nem szolgál minket, hanem gátol. Erről az jut az eszembe, hogy a mai ember milyen könnyen lát minden külső körülményben gátat, de az már nem akar az eszébe jutni, hogy esetleg saját maga az, aki korlátot állít önmagának. Majd csodálkozik, hogy nem mennek a dolgai. Gátat sok szempontból tudunk magunknak gyártani.
Az első és legfontosabb maga az önbizalom ebből a szempontból. Aki nem bízik saját magában, az eleve korlátolni fogja magát az előrejutásban. Azt is mondhatnám, hogy bizony nem is látja magát rendesen, tévképzete van. Olyan nincs, hogy valakinek csak rossz tulajdonságai legyenek! Mindenkiben egytől egyig van jó és rossz. A jóból kell meríteni az erőt ahhoz, hogy a "rosszaságainkat" korrigálni tudjuk. A feladat nem egyszerű és nem is könnyű, szembe kell önmagunkkal nagyon őszintén nézni. Legalább önmagának ne hazudjon az ember. Sajnos ezek talán a legártalmasabb hazugságaink, ezek fognak a leginkább gátolni az előrehaladásban. Szóval, aki minden tervét azzal söpri le a terítékről, hogy nem fog menni, úgy sem sikerül, tehetségtelen vagyok, stb, ne csodálkozzon, ha pontosan ezek fognak vele történni. Mágnesként vonzza a félelme tárgyát, Szepes Máriát idézve szabadon. Más szavakkal, kiadta magának a parancsot, nem szabad sikerülnie, nem tudom megoldani. A gondolat teremtő ereje. Tenni kell ellene, és ezt senki helyettünk nem fogja megtenni, csak nekünk van jogunk önmagunkon változtatni.
A következő nagyon fontos, hogy amihez idő kell, azt nem lehet azonnalra vagy tegnapra ma megoldani. Sajnos ez is a mai világ sajátossága, hogy így állunk a dolgokhoz. Mintha már a terv kitalálásakor késésben lennénk. Ha valaki végig gondolná, hogy hány és hány életét pazarolta el már ezen az úton, akkor most jelen életében, miért is akar mindent azonnal és rögtön? Türelem, türelem és türelem kellene mindenkinek. Lenyugodni, megállni, körülnézni, hogy lássuk, mi is van valójában. Egyrészt nyugodtan olyanokat is megláthatunk, melyek mellett éppen a kapkodás miatt továbblépünk. A lényeg sosem a felszínen van, hanem a mélyben. Mint a jéghegy, melynek csak 10 százaléka van a víz felett.
Vagy mint a lelki fájdalom oka, a felszínen látszik valami kicsi belőle, de maga a sérülés több réteggel lefedve a tudatalatti egy kis zugából hallatja hangját. Csak azt érezzük, hogy fáj, nem lehet elviselni. És ugye, ha belepiszkálunk, még jobban fog fájni. Akkor mi is lehet erre a megoldás?
Fizikai seb esetén az orvos megtisztítja a sebet, lefertőtleníti, bekötözi, amit cserélni kell majd, még egy tetanuszt is adni fog, a fertőzés elkerülése végett. A test pedig tudja a dolgát, tudja minden kis sejtecskénk, hogy kinek mi a feladata ahhoz, hogy ez a seb behegedjen. A lelki seb hasonló a testihez. Hogyan tudjuk megtisztítani? Nehéz egy feladat. A felette húzódó több rétegnyi – a fájdalom elnyomására szolgáló – önvédelmi rétegeinket szépen le kellene hámozni. Tehát kőkeményen – vállalva a fájdalmat – feltárni a gócot.
Mik is lehetnek ezek a rétegek?
Nem én okoztam, semmi közöm hozzá. (hárítás)
Visszaadom, érezd, hogy mit okoztál… (bosszú)
Megmutatom ám én, hogy többet ezt velem senki sem teheti! (harc és dac)
Szegény én (önsajnálat)
Csak még egyszer meg ne történjen… (félelem)
Szemet szemért, fogat fogért… (ha ezt tették velem, én is mindenkivel ezt fogom alkalmazni)
Harag
GyülÖLET
fajdalom
A seb pedig rabul ejti áldozatát, míg ezek a negatív hozzáállások éltetik, addig képtelen lesz megválni tőle, két marokkal ragaszkodik a fájdalmához. Persze ezt aztán végképpen nem gondolná senki, hogy ahhoz ragaszkodik, ami ugye a szívébe markol.
A kiút a fájdalomból, ha ezeket a rétegeket mind szépen hagyjuk feljönni. Nem elfojtjuk, mert az egyenlő lesz a seb elfertőződésével, a góc ettől csak egyre fekélyesebb és fájdalmasabb lesz. Ja, hogy ez tulajdonképpen azért fáj, hogy vegye már észre az ember, dolga van vele, el kellene engednie. Tulajdonképpen olyan ez, mint a gyermek világrahozatala. Mielőtt a baba megérkezik, a fájdalmak csak erősödnek, elviselhetetlenségig fokozódnak, majd ahogy a baba kibújik, huss a fájdalom is szinte azonnal eltűnik.
Amikor az ember elkezdi felfejtegetni ezeket a rétegeket, talán még enyhül is a fájdalma, és abba a tévhitbe kerülhet, hogy jaj, de jó, én már ezen túl is vagyok. Aztán jön egy alkalom, egy találkozás, egy szó, egy ismerős érzés, valami ami ismételten feltépi a sebet… és újra fájni fog, megjelennek a fájdalom könnyei, a bosszú újra erőre kap, az ezt még egyszer soha érzése harcra és küzdelemre szólítja fel. A seb köszöni, még megvan, él és virul. Bár kudarcnak is lehetne felfogni, nem az, mert ha már egy réteggel is kevesebb van, előrébb van az ember a feldolgozásban. A kiváltó esemény is csak azért következett be, hogy elinduljon a feldolgozás következő fázisa.
Hogy egy embernek hányszor és hányszor kell neki futni, mire eltűnik az összes réteg, és végre valóban képes lesz tovaengedni, nem tudom. Biztos vannak olyanok, akiknek ez megy elsőre, de olyanok sokkal többen lehetnek, akiknek többször kell neki futniuk a nehéz és fájdalmas munkának, ehhez a folyamathoz bizony idő kell. Mondjuk is, hogy az idő mindent begyógyít. Nem lehetünk önmagunkkal szemben türelmetlenek. El kell fogadnunk, hogy jelenleg ennyit sikerült belőle feldolgozni, és most nem megy tovább.
Amikor megérik arra az ember, hogy valóban elengedje a fájdalmas történést, a valódi és őszinte szívből jövő megbocsátás ideje is elérkezik. Ezt nem tudjuk magunkból akarattal, észérvekkel kicsikarni. Meg kell érnünk rá, hogy milyen berögzültségeink következtében ragaszkodunk a sebünkhöz, miért is jó, hogy fáj. Például azért, hogy örökre emlékeztessen arra, hogy hogyan nem szabad még egyszer járnom, vagyis félek tőle. Pedig amikor az elengedés bekövetkezik, őszintén megbocsátásra kerül valami, ez lesz a garancia arra, hogy soha többet ne kelljen ezt a fájdalmat újra átélni. Elmúlt és vége...
A sérülés feldolgozása pedig azzal is jár, hogy a személyiség épül és regenerálódik közben. Előbb vagy utóbb pedig megtörténik az elengedés és a megbocsátás is. Az ember fellélegezhet és megkönnyebbülhet. Megéri végig járni az utat hozzá, több leszel általa.
