Ne akarj mindenkit megmenteni!

 

Azt vettem észre, hogy sokan betegesen be vagyunk kódolva egy bizonyos megmentési ösztönnel. Ez mind szép és jó, amíg nem károsodunk benne. Vannak olyanok akikkel kézzel-körömmel kaparhatsz akkor sem tudsz segíteni. Elfogadni nehéz, de fel kell fognod: NEM LEHET MINDENKIT MEGMENTENI.

Ilyen vagyok én is, mindenkiben meglátom a legszebbet, a legjobbat. Ha pedig azt veszem észre, hogy ezt elrejti és a sok mocskot mutatja, vagy csak egyszerűen szenved meg akarom menteni. De el kell jutni arra a pontra, hogy nem kell. Tudom, nagyon nehéz de hiába akarsz segíteni ha más nem akarja. 

Hagyni kell az ilyen embereket. Nem magára hagyni, csak egyszerűen hagyni. Egy nap majd rá fog jönni, hogy engednie kellett volna, hogy segíts neki. De akkor már mindegy lesz számodra. Koncentrálj magadra! Tedd rendbe a te életed, és ne mások megmentésével foglalkozz. Olyan rövid az élet, ne ragadj le a megmenthetetlenek miatt. Persze akin lehet segíts, két kézzel. De aki nem fogja meg őket, hagyd egyszerűen.

Mindig lesznek olyan emberek akik nem kérnek belőled, de te soha sem miattunk élj. Mindig is lesznek olyan emberek akik megvesznek érted és az életünket is odaadnák. Na őket ajándékozd meg  a figyelmeddel, és a legdrágább dologgal: az időddel. 

Nehéz, és bizony rosszul esik ha elutasítják a segítségedet, de soha sem foglalkozz ezzel. Mindig csak menj előre! Segíts akin lehet, de ne akarj megmenteni mindenkit. Nem sikerülhet, hiszen te is ember vagy ahogyan mindenki más, és nekünk nem adatott ilyen képesség. Senkinek sem. Bármennyire is különbözők vagyunk, pontosan annyira hasonlók is.

Szepes Mária : Tükörbolt

Nem értem, hogyan történhetett. Évek óta naponta járom a keskeny, dombra emelkedő utcákat, ahol az alacsony, egymást támasztó házak között foglyul esett az idő.

Ezekben az utcákban nem lehet sietni. Aki fölfelé kapaszkodik, azt saját, ziháló tüdeje és meglódult szívverése lassítja le. Lefelé haladásnál pedig fékezni kell a domború, csúszós macskaköveken, mert apró, éles kavicsok, alattomos gödrök lesnek a vigyázatlanul lépőre. De minek folyton sietni? Ki az, aki hamarabb ér oda valahová, ha versenyt fut a saját árnyékával? A ketrecbe zárt japán egér sem tudja, hogy ernyedetlen buzgalommal állandóan körberohan. S az idő… nem ilyen ketrec az idő is, amelybe az ember teste zárul?

Ezek a gondolatok is a dombra emelkedő utcákban születnek. Odatartoznak a vakult, poros, mindig csukott ablakokhoz, zárt udvarokhoz, amelyekbe véletlenül nyitva felejtett fakapun át lehet belesni néha. Az udvarok is kövezettek. Némelyik közepén, alig méteres földdarabból öreg, pókhálós dió- vagy olajfa ágaskodik ki. De láttam már kerekes kutat vagy száraz falevelekkel töltött kis vízmedencét is a különösen néma házak belvilágában. E félkör alakú medence oldalából zöldre oxidálódott rézcső görbül elő egyetlen megmeredt vízcsepp kristályát egyensúlyozva.

Néha azt hiszem, álmodom ezt a városrészt. Sehol másutt nem látni már ilyen lilára púderezett, ezüstfogantyús bottal sétáló öreg hölgyeket, akiknek fehér haja olyan, mintha rokokó paróka lenne, s a fátyolos kalap ereklyeként ül a fejük búbján. Autó alig suhan el itt, de csörgő szódásüvegekkel megrakott lovas kocsi, zöldséget szállító szamárkordé még poroszkál. A levegőnek télen sültgesztenye-, nyáron fanyar bazsalikomillata van.

Talán azért nem vettem észre, mert nem volt kirakata. Az üzlet üvegezett, sűrűn elfüggönyözött ajtaja a kapun belül rejtőzött, a bal oldalon. Három falépcső vezetett fel hozzá. Nem is láttam volna meg, ha nem pattan ki a kapu éppen, amikor odaértem. Ezüstszürke macska nyomakodott ki az utcára. Hihetetlenül keskennyé lapult, amíg szívós, kígyózó lendülete szélesre nem taszította a kaput. Amikor lehajoltam hozzá, akkor pillantottam meg a furcsa üzlet ajtaját, s a közepe táján lévő, nagyon halványra kopott, fehér márványtábla díszes betűit: “Angelus Anselm, tükörkészítő mester, 1810”.

Egyszerűen nem tudtam továbbmenni. Mi az, hogy tükörkészítő mester? Van ilyen mesterség? S az évszám: 1810. Nyilván akkor alapították az üzletet, s azóta apáról fiúra öröklődött.

Jó volt eljátszani a gondolattal, hogy itt azóta nem ment végbe semmiféle változás. Mert hogyan tarthatja fenn magát egy iparos, ha áruját nem hirdeti, és senki sem tud a létezéséről? Egy zárt kapun belül rejtőzik, kívül még csak valamiféle jelkép sem árulkodik arról, hogy…

Kiléptem az utcára, és felnéztem, nem himbálózik- e tükör a kapu fölött, ahogy régen a fodrászok mesterségét réztányér, a cipészekét csizma jelezte. Semmi. A falról csak egy nagydarab vakolat hiányzott.

A kapu megnyikordult; féltem, hogy becsapja a huzat. Miért ne vásárolhatnék egy tükröt Angelus Anselm tükörkészítő mestertől? Mindig szerettem a régi tükröket.

Az ajtón nem volt kilincs. Csengőt hiába kerestem. Kopogjak? Valami tiltakozott bennem. Úgy éreztem, nem szabad semmi zajt keltenem ebben a csendben. Hátha alszanak odabent és…

Megnéztem az órámat. Délután öt.

A macska hozzám törleszkedett, és nyávogott egyet. Mintha varázsige hangzott volna el, az ajtó kinyílt.

Most, utólag tudom, hogy pontosan azt a valakit vártam, aki az ezüstös félhomályból kibontakozott. És azt a gyantás, langyos, meleg házi illatot, amely az orromba lendült.

Az üzlet gazdája férfi volt, s a korát illetően egyáltalán nem volt ötletem. Hosszú, hátul nyakába simuló haja őszült már, de évei rovásírását elfedte a hunyorgó, nagy szemhéjú szemében csillámló, szinte gyermeki ifjúsága. Talán kék szeme volt, de ebben nem vagyok biztos. Hosszú, sötét gyapjúköntöst viselt, amelyből nagyon fehér ing gallérja bukkant elő. Ezek a részletek azonban teljesen mellékessé váltak attól a pillanattól kezdve, hogy a tükörbolt ajtaja kinyílt előttem. A helyiség nyilván amolyan lakó- és dolgozószobaféle is volt. A ház külseje után nem számítottam ilyen tágas belső térre.

– Tükröt szeretnék rendelni – mondtam félszegen.

Komolyan bólintott, és félreállt, hogy beléphessek.

Mintha várt volna.

– Anselm – nyújtotta keskeny kezét, amely hűvös szilárdsággal, nagyon röviden nyugodott a tenyeremben, de érintése különös szenzációt okozott. Elsősorban bizalmat keltett. Igen. És valahogy kimozdított önmagamból. Például elfelejtettem bemutatkozni. Nevem, lényem, a kötelező udvariassági formulák mind háttérbe szorultak. Nem is voltam tudatában, mit teszek. Személyiségem súlytalan álomjelenlét volt, s e vízióban logikusnak tűnt minden, ami végbement.

Leültem egy oroszlánlábú, antik asztalhoz, s ő sokfazettájú kristályüvegből sűrű vörösbort töltött két vastag pohárba. – Egészségére – mondta halkan. A bor fanyar volt, nagyon erős és illatos. Ahogy leült az asztal melletti másik, magas támlájú karosszékbe, a macska az ölébe ugrott, és dorombolni kezdett.

A bor ismeretlen, csodálatos áramként áradt szét bennem. Könnyű, boldog és szabad lettem tőle.

– Amikor elindultam hazulról, még nem tudtam, hogy tükröt fogok vásárolni – nevettem fel hangosan, túl hangosan talán, de nem szégyelltem, és nem kívántam uralkodni rajta.

Figyelmesen nézett egy ideig. Amikor megszólalt, olyan halkan beszélt, hogy hangján át hallottam a macska dorombolását.

– Kevesen találnak ide. Pedig keresik ezt a tükörboltot. Évekig kutatnak utána. Persze nem tudják, hogy ide indulnak. És legtöbbször elvétik az irányt. Sajnálatos.

– Én itt lakom a közelben – vetettem közbe gyorsan.

– Az már mindenesetre… – töprengve elhallgatott.

Feszülten vártam, de nem folytatta. Másról kezdett beszélni.

– Az ön tükre zöld – mondta. – Egészen mélyzöld, mint az óceánnak az a rétege, amelybe már csak szűrten hatol le a napfény. A mélység elektromos lényeinek élete úgy tükröződik onnan, ahogy a csillagok vibrálnak. Ebből a középzónából veszi észre az ember, hogy ami fent van és ami lent van, ugyanaz az oceanikus lét, s hogy mindkettő tükör. Tehát ahogy mondtam, az ön tükrének tónusa éppen a mélység és a magasság között húzódik. Nagyon régen dolgozom rajta.

Öröm villáma fénylett fel bennem.

– De hiszen én csak most akartam…

– Már régen megrendelte. Nem emlékszik rá? – Újra a fürkésző pillantás.

– De igen. Emlékszem! – mohón, előrehajló készséggel mondtam ezt, azután meghökkentem. Hazudtam? Miért hazudtam? Vagy…

Mosolygott. S ez a mosoly elrendezett mindent.

– Láthatnám a tükrömet?

– Hogy láthatná-e?

Min csodálkozott? Valami olyat kívántam, amivel akaratlanul megbántottam?

– Bocsásson meg, bizonyára még nem készült el vele. A világért sem akarom sürgetni! Szívesen várok.

– Még nem várt eleget?

– Mire? – szaladt ki a számon.

– Arra, hogy elérkezzen végre oda, ahová indult. És meglássa önmagát. Nem homályos visszfényként, töredékes részletekben, hanem mindennel összefüggő, hatalmas teljességében. Valamennyi előérzete ezt ígéri időtlen idők óta. Így van?

– Így – bólintottam megbűvölten.

– Egyszer be kell váltania ezt az önmagának tett ígéretet. Igaz?

– Igaz.

Micsoda ostoba diadalérzet vett erőt rajtam? Mintha nőni kezdtem volna. Lényem fényforrásból áradó sugárzáshoz hasonlóan minden irányba kiterjedt, de nem csak térben, hanem időben is.

Meghitt táj körkilátása volt ez; velem azonos, benső világegyetemé, ahol a fák az én ágkarjaimmal nyújtóztak az ég felé, a mohos kövek közt felhabzó forrásban az én nedveim áramlottak. A zeniten álló napkorong fényereje saját szívverésemként lüktetett, de nem takarta el a többi bolygót. A szikrázó csillagképek szavakon túli jelentősége hirtelen megvilágosodott bennem. Minden egyszerre, egymással párhuzamosan történt. Körfolyamatok mentek végbe. Az élet csírái kibontakoztak, gyümölccsé értek, s amikor formáik betöltötték szerepüket, elhervadtak, szétestek, új létcsírák humuszává lettek. E megelevenedett ábrákat azonban ugyanaz az elhalásból újjászületett áram hívta elő.

De nem csak a táj arca volt az én benső arcom. Nem csak a közel és távol nyüzsgő sokasága vált egyetlen tudattá bennem. Eszméletem csápjai végtelen kommunikációs hálózatként szőtték át a fényévmilliós kozmosz valamennyi gócát. Sötét űrön, mély hallgatáson, fény- és hangbirodalmak dimenzióin hatoltak keresztül, s a múltat összekapcsolták a jövővel. Az összekapcsolódás e pontja a jelen örökkévalósága volt.

A tükörbolt tulajdonosának arca furcsán átderengett a képen. Mintha üvegablakon vagy zajtalanul surranó űrrakéta lencséjén át néztem volna ki az univerzumba; a csillogó felület halványan visszatükrözte saját arcomat.

Az nem lehet.

Velem szemben Angelus Anselm ül, a tükörkészítő mester. A macska az ölében egyenletesen dorombol. Sötétedik. Azt sem tudom, mennyi idő telt el azóta, hogy…

A fokozódó homálynak volt valami zöldes, valótlan árnyalata, mintha hűsen áramló víz alatt lebegtünk volna. E zöld derengés és a macska elégedett dorombolása elszédített és furcsán mámorossá tett. Tudtam, hogy ebben az állapotban nem őrizhetem meg régi, személyes életérzésemet. Minden emlékem szétfolyik, elmosódik, feloldódik. Nem tartozom hozzájuk, mert odatartozom az Egészhez.

A halványan derengő tükörkép beszélni kezdett a fonadékos, zöld vízáramlásban. Hangja messziről hatolt el hozzám.

– Örülök, hogy egyetlen részlet sem maradt homályban. Rendben van. Akkor várom.

Lehet, hogy többször megismételte ezt.

Felállt. A macskát a karjába ölelte. Én is felemelkedtem.

“El fogok ájulni?” – suhant át rajtam. Megkapaszkodtam a magas támlájú karosszékben.

– Mikor jöhetek el a tükrömért? – kérdeztem kábultan.

– Már följegyezte. Pontosan akkor.

 

Az ajtóhoz ment, és én gépiesen követtem. Ahogy a bezáruló ajtó megcsikordult mögöttem, ijedtség fogott el. Sokáig lehettem bent, mert hűvös, sűrű sötétség fogott körül. Visszafordultam. Nem láttam semmit. Kezemmel próbáltam kitapogatni a tükörbolt bejáratát, de ujjaim hideg tűzfalat markolásztak. Közel hajoltam a felülethez. Akkor egy pillanatra megint felderengett előttem Angelus Anselm arca a hosszú, nyakába simuló hajjal, mintha ablaküvegen tükröződött volna. Vagy a saját arcomat verte vissza az üveg?

A támpont nélküli sötétség kirekesztett minden élő kapcsolatból. Különös pánik vett erőt rajtam. Éreztem, ha még egy másodpercig ott maradok e halálos idegenség senkiföldjén, örökre elveszítem azt a valakit, aki ma vagyok. A kapuhoz siettem.

Az utcai lámpa bevetődő fénye egyszerre megnyugtatott, mégis elvett tőlem valami meghatározhatatlan, gondolatküszöbig sem érő fluidumot. E hiány névtelen, sajgó ürességként maradt vissza bennem. Tétován álltam a küszöbön, félig már a külvilágban, félig még a kapuboltív benső homályában, és visszalestem a tükörbolt ajtajára. Alig vált el a sötét falfelülettől. Mintha egy zöld tükör végtelenbe mélyülő lapja csillámlott volna a helyén.

A kapu becsapódott mögöttem, és én lépteimet meggyorsítva sietni kezdtem.

Miért siettem úgy? Hová rohantam el onnan? Úristen! Miért nem jegyeztem meg legalább a házszámot, az utcát, az épület homlokzatáról hiányzó vakolat negatívjának formáját? Ezerszer elátkoztam magam érte.

Mert később hiába kerestem Angelus Anselm házát. Hiába nyitottam be a dombra emelkedő utcák valamennyi boltíves kapuján. A tükörbolthoz soha többé nem találtam vissza.

 

Mit jelent az igaz barátság,és miért olyan ritka?

 Illúziókat őrizgetünk. Bizalmat adunk olyan embereknek, akik időről időre visszaélnek vele, barátainknak nevezzük azokat, akikkel életünk jó időszakaiban jól érezzük magunkat, és teljes meggyőződéssel képesek vagyunk hinni abban, hogy amikor szükségünk van rá, akkor tényleg számíthatunk sokakra.

De ez hazugság. Nem a megkeseredés mondatja ezt velem, hanem a tapasztalat. Hiszek az emberekben – de nem mindenkiben. Hiszek az őszinte barátság erejében – de tudom, hogy az nagyon ritka. Nem azért, mert nincsenek jó emberek (sokkal több van, mint azt általában hisszük), hanem azért, mert szétszóródik az energiánk. Az emberek többségének még magára sem jut elég, nemhogy másokra.

Hogyan találod meg az aranyat?

Miközben a boldogságot hajszoljuk, elfelejtünk a jelen pillanatban boldognak lenni. Miközben tökéletes kapcsolatokra vágyunk, elfelejtjük ápolni a jelenlegi tökéletleneket, hogy azok így jobban megközelítsék a tökéleteset. Miközben olyan felszínes értékek veszik el a figyelmünket, mint a státusz, a divat, vagy a kereset, elfelejtjük észrevenni a valódi értékeket.

Így válunk közömbössé, érzéketlenné, vagy akár seggfejjé is egymással szemben. A legtöbb ember a legtöbb embertársával szemben. Ha végignézzük emberi kapcsolatainkat, akkor végül marad egy szűk réteg, akik életünk egy-egy szakaszában valóban fontosak számunkra – akik velünk utaznak néhány megállóra. Ők azok, akikhez tényleg kötődünk, és akik éppen ezért a legnagyobb csalódást tudják okozni nekünk.

Mert tőlük várjuk a legtöbbet. Azt várjuk, hogy mindig mellettünk álljanak. Hogy ne csak ünnepelni, bulizni, vagy egy jót beszélgetni jelenjenek meg, hanem akkor is, amikor fel kell cipelni a szekrényt az emeletre, amikor elveszítünk valakit, akit nagyon szeretünk, vagy amikor a saját életünkkel kapcsolatban kerülünk komoly válságba. Azt várjuk tőlük, hogy akkor is számíthassunk rájuk, amikor semmi érdekük nem fűződik hozzá, hogy velünk legyenek.

De erre csak kevesen képesek – és még kevesebben vannak azok, akik hajlandóak is. A többség akkor jön, amikor a körülmények épp megfelelnek, és ha azok változnak, akkor hamar távoznak. Extra energiát nem fektetnek a kapcsolatba. Ha Te sem könyvből tanultad életed legnagyobb leckéit, akkor pontosan tudod, miről beszélek. Azokról a pillanatokról, amikor egyedül maradsz a szenvedéseddel. Amikor hiszel valamiben, és azok, akik nem osztoznak a hitedben, szép fokozatosan elmaradoznak, majd végleg el is tűnnek. Vagy amikor történik valami az életedben – aminek akár okozója, akár elszenvedője vagy – és ellened fordulnak olyan emberek, akikről sosem hitted volna, hogy megteszik.

Végül csak kevesen maradnak. Mindössze néhány olyan ember van az életedben, aki a szeretetéhez nem kapcsol feltételeket. Akinek nem kell megfelelned, mert akkor is szeret, ha minden rendben van, és akkor is, ha nem. Akinek ha szólsz, biztosan ott lesz, hogy nyújtsa a kezét neked. Vagy akinek szólnod sem kell, mert egyből észreveszi, amikor nagy a gáz, és szükséged van valakire.

Ez nem függ attól, hogy mennyi ideje ismeritek egymást, vagy hogy mikor találkoztatok utoljára. Nem függ attól, hogy hány dologban értetek egyet, és hányban nem. De még attól sem függ, hogy egy generációba tartoztok-e, vagy egy kulturális közegből érkeztetek-e. A valódi barátság egy olyan kapcsolódás, ami átível időn és téren, és nem akadályokat keres, hanem lehetőségeket. Természetes állapota a szeretet, amiből ha ki is zökken időnként, mindig igyekszik oda visszatérni.

Sok hordalékot át fogsz szűrni, mire megtalálod az aranyat – a számodra igazán fontos embereket. A többieket sem érdemes lenézned, hiszen nem vagyunk egymásnál sem többek, sem kevesebbek, egyszerűen csak arról van szó, hogy vannak, akikkel jobban tudsz kapcsolódni, és vannak, akikkel jobb, ha nem kapcsolódsz. Ha megtanulsz ez utóbbi csoportnak békésen búcsút inteni, akkor önmagadra és az igazán értékes kapcsolataidra is több energiád marad.

Mert idővel megérted, hogy emberi kapcsolatokban sem a mennyiség, sem a külsőségek nem számítanak, csak a tartalom. Hiába néz ki finomnak az alma, ha belül rohadt.

Személyes segítség

Bármi áron?

De vajon meddig terjed a baráti lojalitás? Hol van az a pont, amikor nemet mondani többet ér, mint megőrizni a barátságot? A kérdés becsapós, mert az általánosan elterjedt gondolkodásmód szerint tettem fel – az a gondolkodásmód szerint, amellyel én nem értek egyet.

A legtöbb ember ugyanis vakon őrizget egy olyan képet, amit még soha nem látott teljesen. Talán még nem érted, mire gondolok, de elmagyarázom. Képzeld el, mi lenne, ha a jelenlegi vagyonod jelentős részéért vásárolnál valamit, amit nagyon szeretsz, és amire nagy szükséged is van. Legyen mondjuk ez egy csodaszép ház egy gyönyörű környezetben (de ha másra vágysz, nyugodtan helyettesítsd be vele). Kifizeted az árát (ami van olyan magas, hogy azt már megérzed), de a házat élőben még soha nem láttad. Csak egy-egy képet nézegettél róla, amiket a tulajdonos mutatott neked, és azok alapján vonsz le következtetéseket.

Aztán beköltözöl, és jönnek a meglepetések. A nappali falai rohadnak, az egyik csap használhatatlan, a kert nem is akkora, mint amekkorának látszik, és arról sem szólt senki, hogy a háztól húsz méterre jár a vonat. Szóval nem egészen olyan a helyzet, mint ahogy azt elképzelted.

És most képzeld el, hogy nem pénzről van szó, hanem annál sokkal értékesebb dolgokról: időről, energiáról, szeretetről. És nem házról, hanem valamiről, ami annál sokkal értékesebb: emberi kapcsolatokról. Teljesen természetes, hogy ilyenkor is „hirdetések” alapján döntünk, hiszen egy kapcsolat elején nem sokat tudunk a másik emberről. Leginkább azt látjuk, amit ő mutat magából, és amit mi bele akarunk látni.

Befektetjük a „vagyonunkat”, aztán egy idő után itt is kiderülnek a turpisságok. Nincs az az álarc, ami le ne hullana egyszer, és nincs az az emberi jellem, ami meg ne mutatná magát idővel. De ehhez nem is kell mindig rosszindulatot feltételezni. Vannak persze olyan emberek is, akik abból élnek, hogy szándékosan megtévesztenek másokat, de sok esetben egyszerűen arról van szó, hogy két ember találkozik, jó ötletnek tűnik, hogy valamilyen formában közös utat járjanak, aztán ahogy jobban megismerik egymást, kiderül, hogy nem kompatibilisek egymással.

Ez idáig teljesen rendben van. Tényleg. A legtöbb embernek nem is a megszerzéssel van gondja, hanem az elengedéssel. Belemenni általában sokkal könnyebb egy barátságba, egy párkapcsolatba, vagy egy élethelyzetbe, mint kikerülni onnan. Mert görcsösen ragaszkodunk – sokszor nem is az adott emberhez, hanem a megszokáshoz, a biztonságosnak hitt kényelemhez, és azokhoz az illúzióinkhoz, amiket a kapcsolat kezdete óta (vagy még régebb óta) őrizgetünk. Félünk veszíteni, pedig valójában csak annyit veszítünk, amennyit hazudtunk magunknak.

Ezért nem érdemes görcsölnöd azon, hogy mi várható el egy igaz baráttól, és mi nem. Aki kitart melletted, az barát, aki nem, az haver. Életünk válsághelyzetei kiváló szűrőt jelentenek: ilyenkor találhatod meg az aranyat, és öntheted ki a hordalékot. Ilyenkor derül ki, hogy ki az, aki tényleg a barátod, és ki az, akit csak annak hittél. Nem tragédia ez, hanem lehetőség. Egy nagyszerű lehetőség arra, hogy rendbe tedd az életedet, és kitakarítsd onnan a szemetet.

Nem kell azonban megvárnod életed mélypontját ahhoz, hogy mindez kiderüljön. Elég, ha el mered veszíteni az illúzióidat, vagy akár magát a kapcsolatot is, és az udvariaskodás helyett az őszinteség útját választod. Felvállalod a konfliktusokat (nem keresed azokat, de nem is menekülsz előlük), és felvállalod mások előtt a véleményedet, a személyiségedet, az életedet. Ha így teszel, hamar kiderül, hogy kik a barátaid a valóságban, és kik csak a fejedben.

Néhány jel, amire érdemes figyelned

Bár legtöbbször csak hosszabb idő alatt ismerünk meg egy embert, ezt a folyamatot lényegesen meggyorsíthatod, ha picit tudatosabban állsz hozzá a kapcsolataidhoz. Ez nem azt jelenti, hogy érzelemmentesen jegyzeteld magadnak a száraz tényeket, vagy hogy keresd, mikor hibázik már valamit a másik ember, hanem egyszerűen csak azt, hogy ne engedd, hogy az érzelmeid és az elvárásaid elvakítsanak.

Van néhány határozott jele annak, hogy mi fér bele egy barátságba, és mikor érdemes elgondolkodnod a kapcsolaton.

Egy igaz barátnak mondhatsz nemet. Elviseli. Nem sértődik meg, ha Neked más a véleményed – vagy ha az elfogadásnak még nem tart ezen a szintjén, akkor megsértődik ugyan, de képes túllépni rajta. Mert a kapcsolatotok fontosabb számára.

Egy igaz barát nem teszi függővé a barátságot attól, hogy kik még a barátaid. Triviálisnak tűnik, de nagyon nem az. Rengeteg barátság szakad meg azért, mert egy válás után a pár közös barátja mindkét féllel szeretné megőrizni a barátságát, és ezt a páros egyik, vagy akár mindkét tagja nehezményezi. Hűtlennek bélyegzik a barátot, mintha neki bármi köze lenne a szakításhoz. Kivetítik rá a személyes konfliktusukat és a kicsinyes ego-játszmájukat. Ha van ilyen ember az életedben, akkor ne félj őt elveszíteni.

Egy igaz barát nem avatkozik bele a személyes döntéseidbe. Nem akar meggyőzni, hogy szarul választottál párt, hanem hagyja, hogy vagy rájöjj magad, vagy a boldog kapcsolatoddal megcáfold ezt számára. Nem akar lebeszélni az álmaidról, hanem segít megvalósítani azokat – vagy ha épp nem tud, vagy nagyon nem hisz abban, amiben Te hiszel, akkor legalább nem hátráltat. Nem próbál az általa járt útra erőltetni, hanem hagyja, hogy a sajátodon haladj.

Egy igaz barát pontosan annyit ad magából, amennyire szükséged van. Nem nyom el a törődésével, de nem is hagy éhesen. Nem áraszt el a kéretlen tanácsaival, de ha szükséged van a véleményére, akkor őszintén megosztja azt veled. Akár tetszik neked, amit mond, akár nem.

Egy igaz barátság nem attól lesz erős, hogy két ember mindenben passzol egymáshoz, hanem attól, hogy különbözőségeik ellenére fel tudnak építeni valamit a közös értékeik alapjára. Valamit, ami által mindketten többé válnak, mint nélküle.

De mindezt idővel úgyis érezni fogod. Jó, ha már az elején figyelsz az apró jelekre, de akkor se görcsölj, ha kiderül, hogy tévedtél valakivel kapcsolatban. Ő az, aki elengedésre tanít Téged.

Kocsis Gábor

Ha igazán szeretném önmagam..

 Ha igazán szeretném önmagam, akkor biztos lennék abban, hogy életem alakulása nem függ más emberek döntéseitől. 

Ha igazán szeretném önmagam, nem lennék áldozat, és nem hagynám, hogy mások határozzanak meg. 

Ha igazán szeretném önmagam, elsőként a jót látnám meg az emberekben, ami valódi lényükből sugárzik. 

Ha igazán szeretném önmagam, nem félnék attól, hogy nem vagyok elég jó. Tudnám, hogy bármi, amit szeretnék, csak arra vár, hogy megkapjam. 

Ha igazán szeretném önmagam, boldog lennék azzal, ami jelenleg körbevesz. Tudnám, hogy minden körülményem az én teremtményem, így a változás is rajtam áll.

Ha igazán szeretném önmagam, nem büntetném lényem a halogatással, a várakozással. Azonnal cselekednék, hisz tudnám, hogy nem állíthatom meg az életem senki és semmi miatt. 

Ha igazán szeretném önmagam, nem tartanék haragot, és kiállnék magamért. Megbocsátanék, de nem engedném, hogy többé ezt tegyék velem.

Ha igazán szeretném önmagam, minden helyzetben őszinte lennék. Tudnám, hogy az emberek a lényemért szeretnek, nem azért, amit mutatok nekik. 

Ha igazán szeretném önmagam, tudnám, hogy a Föld a legtökéletesebb hely ahhoz, hogy megéljek minden szerepet. Megbecsülném az életem, és én lennék a legfontosabb világomban. 

Ha igazán szeretném önmagam, elfogadóbb lennék. Tudnám, hogy minden sorsszerű, és megvan a maga helye a világban. Nem gyűlölködnék, nem hibáztatnék senkit. 

Ha igazán szeretném önmagam, akkor azt is hagynám, hogy engem szeressenek. Sőt, képes lennék arra is, hogy másokat szeressek. Megnyitnám a szívem, és tudnám, hogy csakis azokat vonzom be, akik felemelnek. 

Ha igazán szeretném önmagam, teljes harmóniában, boldogságban élnék az Univerzumban, együtt lüktetnék a világgal...Ha igazán szeretném önmagam...

Guzsik-Mohácsi Viktória

Az élet vonata

 

Az Élet olyan, mint egy vonatutazás… Gyakran beszállunk, kiszállunk, vannak balesetek, néhány megállónál kellemes meglepetésekkel találkozunk, míg mély szomorúsággal a másiknál. Amikor megszületünk és felszállunk

a vonatra, olyan emberekkel találkozunk, akikről azt hisszük, hogy egész utunkon elkísérnek: a szüleinkkel. Sajnos a valóság más… Ők kiszállnak egy állomáson, s mi ott maraduk nélkülözvén szeretetüket, együttérzésüket, társaságukat.

Ugyanakkor mások szállnak fel a vonatra, akik fontosak lesznek a számunkra. Ők a testvéreink, a barátaink és mi szeretjük ezeket a csodálatos embereket. Néhányan, azok közül, akik beszállnak, csupán kis sétának tekintik az utazást. Mások csak szomorúsággal találkoznak útjuk során. Mindig vannak olyanok is a vonaton, akik készek segíteni a rászorulókon. Néhányan, amikor kiszállnak, el nem múló hiányérzetet hagynak maguk után…

Mások fel- és leszállnak, s mi alig vesszük észre őket…

Lehetnek olyanok, akiket nagyon szeretünk, mégis másik vagonban utaznak. Így egyedül kell mennünk ezen a szakaszon. Természetesen megtehetjük, hogy megkeressük őket, átverekedhetjük magunkat az ő kocsijukba. De sajnos nem tudunk melléjük ülni, mert a mellettük levő hely már foglalt…

Ilyen az utazás, telve kívánalmakkal, vággyal, fantáziálással, reménnyel és csalódással… és visszafordulni soha sem lehet. Tegyük tehát a lehető legjobbá utazásunkat! Próbáljuk a velünk utazók jó oldalát nézni és keressük mindenkinek a legjobb tulajdonságait… Jusson eszünkbe, hogy bármely szakaszon találkozhatunk szenvedőkkel, akiknek szükségük van a segítségünkre. Mi is lehetünk gyakran elhagyatottak, s ez annak is megadathat, aki jelen helyzetét tekintve rajtunk segíthet.

Az utazás nagy talánya, hogy nem tudjuk, mikor szállunk ki végleg s azt sem, hogy az útitársaink mikor, nem szólván arról, aki közvetlen mellettünk foglal helyet. Úgy érzem, vigasztalan leszek, amikor örökre kiszállok a vonatból… Azt hiszem, igen. Néhány barát elvesztése, akikkel az utazás során találkoztam fájdalmas. A gyermekeimet egyedül hagyni nagyon szomorú lesz. De a remény bennem él, hogy valamikor a központi pályaudvarra érünk és érzem, látni fogom őket jönni olyan csomaggal, ami addig még nem volt nekik… Ami boldoggá tesz, az a gondolat, hogy segítettem ezt a csomagot teljesebbé, értékesebbé tenni.

Barátaim, tegyünk úgy, hogy jó utunk legyen és a végén azt mondhassuk, hogy megérte a fáradozást! Próbáljunk meg a kiszállásnál olyan üres helyet hagyni maguk után, ami szeretetet és szép emlékeket hagy hátra a továbbutazókban.

Azoknak, akik az én vonatom utasai, kívánok: Jó utazást! 

Osho

Figyeld a jeleket!

Észrevetted, hogy az Univerzum folyamatosan üzen Neked? Jelek sorozata vezet el mindig a legcsodálatosabb felismerésekhez. Sokszor mégsem hallgatsz arra, amikor belülről súgnak. Kételkedsz a lelked hangjában, és rögtön felülírod az iránymutatást. 

Pedig ha tudnád, mennyivel könnyebb az élet, mikor odafigyelsz magadra. Bölcsességed mindig elvezet arra a helyre, ahová menned kell. Mindig elvezet oda, ahol feladataid vannak, amik megoldásával közelebb kerülsz önmagadhoz.

Lelked inkább tudja mire van szükséged, mint mások. Így ha hallgatod a "jótanácsokat", arra figyelj, mit súgnak belül. Ha ellenérzésed támad, akkor a lelkednek higgy!

Senki nem tudhatja mire van szükséged, önmagadon kívül...

Guzsik-Mohácsi Viktória

 

Az élet értelme

Időnként meg kell nyugodni, hagyni az élet áramlatának, hogy megmutassa az utat.

Időnként meg kell állnod és ránézned életedre, meglátni magad másokban.

Időnként be kell vonódnod életedbe -minden létérzéssel-, nem maradhatsz távol szemlélni többiek játékát...

Időnként magával kell ragadjon egy érzés, egy illat és el kell veszned benne.

Időnként szét kell esni darabjainkra, hogy felépülhessen valami új, valami más.

Időnként szükséged van a nagy nyüzsgésre, hogy érezd élsz, s mennyi mindennel kínál az élet.

Időnként azonban meg kell állnod és látnod mit termett a nyüzsgés, mi minden vált hasznodra, vagy mit vett el tőled.

Időnként összegezned kell!

Időnként szükség van eget rengető mélységre és magasságokra. Meg fogod érteni -utóbb-, mi mindent tanít vele az élet.

Van, hogy a végleteit éled meg dolgoknak és az ítéleted elveszik, mert a kondicionáltság tükrében érteni kezded a miérteket.

Időnként ámulatba kell esned az apróságokon is, hogy értékelni tudd a nagy dolgokat.

Időnként fájni kell és vérezni, mert senkit sem kerülnek el sérelmek, harcok.

Időnként nem érted mit akar az élet, a sorsod. Időnként nem értesz senkit és semmit. Még magadat sem.

Idő kell...semmi más.... Hogy kivé lettél a rád ható és téged érő energiáktól, az nem mindig tiszta. Pedig az "ember a tapasztalásainak az összessége."-mondotta Konfuciusz.

Ne akarj szabadulni, hibának látni semmit, mert ettől egyedi a léted!

Az a sok apró seb, az, hogy milyen vagy, mi minden ért, az mind te vagy, attól kerek földi léted.

Egy élet alatt megoldani, egy életet áldozni kijavítani éppen annyira hiábavaló, mint amennyire szomorú látni a sodródókat, akik semmit sem fognak fel. De ne sajnáld! Semmit és senkit se! Isten tudja kinek mi jut, s mihez kezd vele...Isten az élet nagy törvényszerűségeivel...

Időnként halj meg magadért, néha kicsit másokért is... Valójában csak egy részed lesz oda, ami nem bebetonozott.

Időnként hagyd meghalni a másokat, és beleveszni mélységeikbe, mert nem lehetsz senki megváltója, csak -fájdalmas- szemlélője.

Időnként vele halsz azzal, ami másokat temet. Időnként a fájdalom a legnagyobb tanítód.

Időnként meg kell látni a fényt és felemelni másokat.

Nem mindig egyértelmű, minek van épp ideje.

Azonban az életet élni úgy érdemes, hogy mélységes elfogadás van benned és az élettel szemben.

A lélekben nem kél semmi olyan, amire ne lenne szüksége! A lélek tudja mikor van ideje jönni és menni...

Ki kontrollálhatná azt, ha nem a tiéd az életed, sem a másokéval nem rendelkezel?.

Ki mondhatná meg mi a helyes és helytelen, ha nem tudjuk mi miért lett olyanná, amilyenné?.

Ki lehetne annyira azonos lélegzetvételével, hogy bizonyos legyen annak örökkévalóságában?

Időnként nem érti senki, s nem tudod elmondani sem, mi van lelkedben.

Időnként pofonok érnek, mert az ember jelleme a válságokban mutatkozik meg.

Nem te vagy a központi figura és nem mások. Te csak játszod amit és éled amivel dolgod van.

Az élet szentségét csak az érti, aki meghagyja a dolgokat úgy ahogy, aki annak látja ami: Végtelen körforgás minden áldásával és hiányosságaival...

Forrás:Internet

Szabad

 

Hidd el, szabad elfáradni a küzdelemben, és kimerültem földre rogyni. Nem kell erősnek mutatni magad, amikor lépni sincs erőd. 

Szabad félni, rettegni, és láttatni, ha valami fáj. Nincs értelme a kétségbeesés órájában boldogságot színlelni.

Szabad hibázni, és bevallani magadnak (és másoknak), ha rosszul döntöttél. Ettől nem kevesebb leszel, hanem naggyá válsz.

Szabad megmutatni, hogy sebezhető vagy, és összetört a lelked. Szabad láttatni, hogy fáj a megalázás, a bizalmatlanság, a közöny. Hiszen összetörte a hited.

A legfontosabb dolog, hogy minden helyzetben Önmagad légy. Az embert nem álarcai teszik egyedivé, hanem az, ha vállalja esendőségét. Ha élete minden pillanatában meg meri mutatni érzéseit, gondolatait. 

Ha így teszel, magadhoz vonzod azokat, akik szintén Önmaguk, és Téged is azért szeretnek majd, aki valójában vagy.

Ne azt mutasd, hogy minden tökéletes, hanem hogy a pokol legmélyéről is van kiút. Sokkal nagyobb példa vagy, ha megmutatod, hogy van erőd és hited a legnagyobb gödörből kimászni, felvállalva a fejlődés minden szakaszát. 

Így vagy hiteles, így tudod meggyógyítani múltad minden sérülését. Szembenézni, megélni, elengedni... S már fel is szabadultál!

Guzsik-Mohácsi Viktória 

Csak az érzésednek higgy

 

Azon embertársaid társaságát keresd, akik pontosan olyannak fogadnak el, amilyen vagy. Ők meglátják Benned a csodát akkor is, ha Te nem látod. 

Ne hidd el, ha valaki azt mondja/érezteti Veled, hogy nem vagy méltó. Az értéked nem csökken attól, hogy valaki nem látja Benned. Ha lelkében a félelmek és fájdalmak dominálnak, Téged is félelemben, fájdalomban akar látni, és ennek megfelelően viselkedik Veled.

Soha ne hagyd, hogy más emberek véleménye alapján határozd meg magad. Ők csupán saját félelmeiket, kényszerképzeteiket vetítik Rád, s valójában fogalmuk sincs az életedről.

Az érzéseid egyedül a megfelelő irányjelzők ahhoz, hogy pontosan oda juss el, ahová menned kell. És ez itt a kulcs: míg nem vagy elég tudatos, addig nem azt kapod, amit akarsz, hanem amire szükséged van. Így fogod tudni később irányítani az életed. 

Guzsik-Mohácsi Viktória