Élt egyszer a messzi Tündérországban egy pillangó. Minden reggel színes szárnyait széttárva köszöntötte a Napot, s az Égi Vándor – ámulva a pillangó szépségén – megállt egy pillanatra az útján.
De hiába volt a szépség, hiába a ragyogás, ha szíve alabástromból volt, semmi élő fel nem melegíthette, és oly magányos volt, hogy amihez csak hozzáért, amit csak megérintett magánya, mind kővé változott. Kerülték a pillangótársak, messze repültek a réttől, ahol ő szokott ücsörögni. Társaságot csupán a virágok jelentettek neki, s ő bánatosan szállt egyikről a másikra, elpanaszolva búját nekik. Szállt szárnyain, s amelyik virág csak meghallotta, megérezte magányát, többé nem akart élni, virulni: szürke kővé dermedt. A pillangó végignézett a mezőn, látta kedves virágai pusztulását, és könnyekre fakadt. Egyszercs ak így szólt hozzá az egyik könnycsepp: – Bánatban születtél, s mint jó fiad, én most utat mutatok Neked, kiutat a bánatod mélységes völgyéből. Jöjj, kövess! – s a könnycsepp a hajnali napsugarak egyikébe kapaszkodva felszállt egy szellő-csikó hátára. A pillangó kitárta gyönyörű szárnyait, és elindult a zabolátlan szellő nyomában. Szálltak, repültek, erdőket, mezőket, hegyeket, völgyeket hagytak maguk mögött, folyókon, óceánokon szárnyaltak keresztül. Tizenháromszor nyugodott le és kelt fel újra a Nap, mígnem megérkeztek egy csodálatos kertbe: a világ legnagyobb mágusa kertjébe, amiben csupa-csupa varázslat és szépség termett. A könnycsepp ekkor így szólt: – Küldetésemnek itt vége. Többet segíteni nem tudok – majd harmattá válva napsugár-szárnyakon felszállt a vakító kék égbe, ahol már várta őt egy felhőfoszlány. A pillangó sokáig nézett utána, majd fáradtan egy márvány szökőkút peremére ült, hogy kipihenje a hosszú utat. A szökőkút csobogása elaltatta, s a kert gazdájának mágiája álmot bűvölt a szemeire. Álmában egy réten járt. Pillangók milliói repkedtek a tavaszi friss estében, mintha a virágok keltek volna szárnyra. A mozgó, folyton változó mintából, melyet a színes szárnyak szőttek a mező fölé, egyszercsak kivált egy mindennél ragyogóbb és fényesebb lény. Lepkeszárnyai mintha drágakövekből lettek volna kirakva, teste mintha igazgyöngyből formálódott volna, szemeiből a gyémánt hideg tüze csapott ki. – Ki vagy te? – kérdezte a pillangó. – Én vagyok ennek az országnak a királya, testvérem – mutatott körbe az idegen a mezőn. – Itt gyűlik össze a világ minden lepkéje egy éjszakára, hogy párt találjon magának, akivel leélheti hátralévő életét. Jöjj! Repülj velünk te is! A király hívta őt, s a pillangó követte a királyt. Felreppentek, és szálltak, cikáztak a milliónyi pillangó között. Szebbnél szebb mosolyú pillangóhölgyek csábították őt, de ő elfordította arcát a hamis mosolyoktól, s repült tovább. Az Igazit kereste, aki megérintheti kőszívét. De egy sem volt a réten ilyen. A pillangó bánatosan ült le egy virág szélére, s a virág a magány súlyába belerokkanva szürke kővé vált. A pillangó felébredt, s újra ott találta magát a márvány-szökőkút szélén, a varázsló kertjében. Megmosta arcát a kristálytiszta vízben, kinyújtóztatta ragyogó szárnyait, majd így szólt: – Tudom nagy mágus, hogy te küldted rám ezt az álmot. Köszönöm, hogy segítettél megérteni: ez a sorsom. Most már csak arra kérlek, hogy segíts ezt elfogadni is. – Ebben a pillanatban nagy szélvihar támadt, felkapta a pillangót, felemelte a szökőkút közepén álló márványvitéz vállára, s márvánnyá változtatta őt is. – Te kérted! – szólt egy hang, amely mintha a kert összes virágából jött volna. – Aludj hát álomtalan alvásban, s ébredj csak akkor, ha jön valaki, aki képes lesz megérinteni alabástrom-szívedet. Teltek-múltak az évek. Ahogy az emberek világa mind erősebb lett, úgy kopott a varázslaté, úgy gyengült a mágus. A kertet lassan ellepte a gyom. Indák burjánzottak mindenfelé, a borostyánok, melyek hajdan ragyogó smaragddal burkolták be a falakat, elhalványultak, megsárgultak. Megkopott, megrepedezett a márvány is, a szökőkút vize elapadt. Egyedül a pillangó szárnyai ragyogtak egykori pompájukban. Egy nap, amikor a mágus ereje már a végét járta, és a kertet eső és szél tépázta, egy szerény, szürke kis molylepke sodródott be a viharral a kertbe. Lábaival megkapaszkodott a szökőkút kővitézében, bebújt a sisakrostély alá,és ott várta, hogy kitombolja magát az orkán, kisüssön a nap. Várt, várt, mígnem elaludt. Álmában napsütötte mező fölött szállt, szárnya a kopott szürkéből szivárványszínűvé vált, s mellette repült rég vágyott párja. Felébredt a kis molylepke, s felsóhajtott. Szép az álomvilág, de mindenkinek azt kell elfogadnia, amiben él. Kikapaszkodott a sisakrostély alól, s végignézett az elemek által felforgatott kerten. Megnézett mindent, mindent. Majd tekintete egyszercsak jobb szárnya mellé tévedt, s ott látta álombéli párját, márványba kövülten. Szárnyaival végigsimította a szomorú arcot, majd nézte a csodát, ahogy a márványpillangó megelevenedik, s érezte: vele is csoda történik. Szürke szárnyain színcsíkok futottak végig, meg-megálltak, összefonódtak, mígnem gyönyörű rajzolatban végleg megállapodtak. Rajzolata pontosan a tükörképe volt a felelevenedett márványpillangóénak. Összeérintették szárnyaikat, s a két tükörkép összeforrott. A két pillangó eggyé lett, arany gömbben egyesültek, és szerelmük csodája újraélesztette a varázslatok kertjét. Azóta is ott élnek. Ha egyszer arra jársz, látogasd meg őket!
