Itt mindenki tökéletes – csak nem boldog
Írta: Kocsis Gábor
A legtöbb embernek két élete van. Az egyik az, amit mások számára hazudik (a facebook-on, az utcán, a munkahelyen, az ismerősök körében), a másik pedig a valódi. Az a valódi élet, ami távolról sem olyan tökéletes, mint amit büszkén megfest mások számára. Azonban nemcsak az önfényezés újra és újra visszatérő (sajnálatra méltóbb embertársainknál pedig állandóan jelen lévő) vágya miatt élnek ennyien kifelé látszat életet. Ennél jóval mélyebben gyökerezik az a jelenség, mely annyi pillanatnyi örömöt és annyi hosszú távú frusztrációt okoz.
Értem én, hogy a boldogságot lehet like-okban is mérni, ahogy a problémákat lehet nyavalygással, az élet terheit pedig szenvedélybetegséggel csökkenteni. Tényleg lehet. Egy ideig biztosan. Ezzel a stratégiával csak az a gond, hogy még rövidtávon is csak nagyjából annyit ér, mintha összecsinálnád magad, és dezodorral próbálnád elfedni a gatyádból áradó bűzt. Lehet, hogy kívülről úgy látszik majd, hogy minden rendben van, finom illat terjeng, Te is magadra erőlteted a mosolyod, de ettől még a gatyád szaros – és ha nem takarítod ki, akkor egyre nehezebb lesz ezt elrejtened a külvilág elől. Egyre több dezodor, egyre több figyelemelterelés, egyre több színjáték, egyre több hazug mosoly szükséges ahhoz, hogy ne vegyék észre mások azt, ami egy idő után úgyis nyilvánvaló lesz: az a gatya bizony szaros. Persze egy egészséges felnőtt ember nem szokott a gatyájába beszarni – az életét elszarni viszont annál inkább. Pont azzal, hogy az időt és az energiát, amit a változtatásba fektethetne, a tökéletes álarc fenntartására fordítja.
Tényleg ott voltál? Igazán?
Még régebben láttam egy reklámot a metrón. Az immunrendszerem már jó ideje kiváló védelmet nyújt a reklámok ellen, de ezt azért raktároztam el magamnak, mert nagyon szépen – és szarkazmussal átitatva – mutat tükröt a társadalmunk számára. A helyszín egy edzőterem. Fiatal srác kapaszkodik a húzódzkodón, éppen fénykép készül róla. A képen a felsőteste látszik csak, de az már nem, hogy szó sincs húzódzkodásról, mert a srác lábai leérnek a földre. „Ha nem posztolod, meg sem történt” – hangzik a viccesnek szánt reklámszöveg, én pedig szokás szerint továbbgondolom a dolgot.
Ha posztolod, akkor sem történt meg igazán. Nem voltál ott teljes valóddal. Nem élted meg a pillanatot a maga teljességében. Arra figyeltél, hogy a lehető legjobb képet készítsd arról, amit csináltál (vagy nem csináltál), hogy a közösségi hálóra feltöltve minél több like-ot kapjál érte. Az agyad egy részét az töltötte ki, aminek semmi köze ahhoz, amit éppen átéltél – vagy átélhettél volna. Nem voltál ott.
Csak mosolygok, amikor csókolózó szelfit látok. Azt meg hogyan, kedves szerelmespár? Ha ennyire boldogok vagytok, egyáltalán hogy jut eszetekbe fényképezkedni közben? Amikor én csókolózom, még az agyam legrejtettebb zugaiba se fér be az a gondolat, hogy ezért majd hány like-ot kapok olyanoktól, akik vagy őszintén örülnek, vagy épp őszintén leszarják, hogy én boldog vagyok. Az tölti ki az egész lényemet, hogy boldog vagyok – nem pedig az, hogy ezt bárkinek is bebizonyítsam.
Így sokan lemaradnak a csókomról. Sokan lemaradnak az edzéseimről. Sokan lemaradnak a legörömtelibb pillanataimról. Sokan lemaradnak a legkeményebb küzdelmeimről és a legsötétebb gondolataimról is. És ez így van jól. Számomra biztosan. Nem miattuk csinálom. Nem miattuk élek, és nem miattuk élek meg teljes szívvel dolgokat. Nem miattuk, hanem önmagam miatt. És akinek éppen helye van ott, abban a pillanatban, amikor mindez történik velem, az ott is van.
A többiek kaphatnak belőle egy kivonatot, ezzel semmi baj nincsen. Ha már megéltem a pillanatot, ha már átéltem a boldogság legtisztább formáját, ha már engedtem, hogy magával ragadjon a körülöttem lévő világ varázsa, ha már megosztottam az örömömet azzal, aki ott van velem, akkor majd eszembe jut, hogy ne csak az agyamba és a szívembe raktározzam el ezeket a csodálatos élményeket, hanem készüljön néhány fénykép is, amit majd jó érzéssel nézegethetek, és megmutathatok azoknak, akik tényleg szívesen osztoznak az örömömben, csak akkor nem lehettek velem.
A képeknek pedig nem kell tökéletesnek lenniük. Régen nagyon sokat tökölődtem egy-egy fénykép elkészítésével, és értékes perceket vesztettem el abból az időből, amit dél-koreai vulkanikus barlangok, indiai szentélyek, olasz sziklapartok, vagy magyar erdei állatok megcsodálásával tölthettem. Vagy tölthettem volna, ha nem a fényképező funkció gombját tekergettem volna. A képeknek nem kell tökéletesnek lenniük – a pillanat megélése legyen az.
Tudod, mikor élsz meg teljes szívedből valamit? Akkor, amikor elfelejtesz fényképet készíteni róla.
Mutasd, ki szeretnél lenni
Elég aberrált formában is szétterjeszkedik ez a virtuális élet a mindennapjainkban. Nemcsak már megélt pillanatok mutogatásában merül ki (olyan pillanatokéban, amelyeket pont a mutogatás vágya miatt nem éltünk meg a maguk teljességében), hanem ideális személyiségképünk bemutatását is magába foglalja.
Segíts a rákos kislánynak, és teljesítsd az utolsó kérését. 1 megosztás = 1 együttérzést kifejező gondolat. Szánd meg a tragikus körülmények között életüket vesztő embereket. 1 like = 1 részvéttel átitatott gondolat. Csak az a helyzet, hogy egyetlen like, egyetlen megosztás és egyetlen sajnálkozó gondolat sem gyógyított még meg senkit, ahogy a halottakat sem hozza vissza egyik sem. Ellenben nagyon jó forgalmat generál azoknak, akik az oldaluk vagy a személyük népszerűségnövekedését remélik az ilyen képek megosztásától.
Mégis sokan ész nélkül nyomják a like-okat, és megosztják a szívszaggató történeteket anélkül, hogy az életük egy kicsit is megváltozna. Mert valójában nem is a beteg gyerekről vagy a világ tragédiájáról szól az, amit a facebook-on megosztanak, hanem önmagukról. Arról az emberről, akivé válni akarnak.
Szeretnének segíteni másoknak, ezért megmutatják eme magasztos vágyukat. Megmutatják, de valójában nem segítenek. Valójában nincsenek ott, amikor az éhező enni kér, amikor a fagyhalál közelébe került kutya takaróra vágyik, amikor a rákosnak szeretetre és önmagába vetett hitre van szüksége, amikor egy nőt az erőszaktól kell megvédeni. Nincsenek ott, csak olyan emberek akarnak lenni, akik ott lennének. És ezt közzé is teszik a világ számára, bemutatva, hogy milyen nagyszerű emberek…. szeretnének lenni.
Tudod, pontosan annyit ér ez az egész színjáték, amennyi ideig tart. A lelkes „segítő” megosztja a félholtra vert, sintértelepen halálra ítélt, gazdit kereső kutya képét, aztán görget tovább, miközben gyűlnek a like-ok. Öt perc, talán tizenöt. Eddig van a fejében az a kutya, akibe hamarosan azért nyomnak egy utolsó injekciót, mert útban van. És eddig van a fejében az a kislány is, aki vele ellentétben másnap már nem fog felkelni az ágyból, és azután már soha. De sok like-ot hozott.
Tudom, kemény és sarkos a példa. Szándékosan az. Elszakadtunk a természettől, és egy irreális, hazug ál-világgal próbáljuk elfedni a valódit. Egy olyan világgal, ahol sokan közülünk tényleg elhiszik, hogy egy kattintással megváltoztatható bárkinek is az élete. Ahol elhiszik, hogy aki jó embernek mutatja magát, az valóban az. Ahol elhiszik, hogy a boldogság nem megélve, hanem mutogatva válik teljessé.
A technológia eszköz, semmi több. Kiváló eszköz arra, hogy segítsünk másoknak, részt vegyünk azok életében, akikében fizikailag éppen nem tudunk, új kapcsolatokat alakítsunk ki, új ismereteket szerezzünk, még teljesebb valós életet tudjunk élni. Olyan életet, aminek része, nem pedig helyettesítője az, amit a virtuális felületen bemutatunk magunkról.
Olyan ez, mint a gazdagságot „bevonzó” képek és mantrák megosztogatása a facebook-on. Tudod, hogy a gazdag emberek miért nem osztanak meg ilyeneket? Nem, nem azért, mert már van pénzük, mert akinek van, annak általában több kell. Azért nem teszik, mert nem ezzel töltik az idejüket, hanem felemelik a seggüket és dolgoznak a pénzért. Vagy lopnak, csalnak, hazudnak – kinek mi a stratégiája. De nem a virtuális élettel helyettesítik a valódit.
Ha jó ember szeretnél lenni, legyél jó ember. Ha sportolni szeretnél, sportolj. Ha csókolózni szeretnél, csókolózz. Ha szeretnéd élvezni a tenger morajlását, élvezd. Úgy is meg tudod mindezt tenni, hogy közben nem gyűjtesz róla bizonyítékot. Úgy még jobban, hidd el.
Tudod, miért csináljuk ezt?
Nem azért írtam le mindezt, hogy valami önjelölt erkölcsi vezetőként lecsesszem a társadalmat, amiért itt tart. Azért írtam le, mert megoldást keresek. Megoldást arra a helyzetre, amelynek én is ugyanúgy szereplője vagyok, mint Te vagy bárki más. Csak vannak, akik jobban elszakadtak a valóságtól, és vannak, akik kevésbé. És persze olyanok is vannak, akiknek egészen más a valóságuk, és mindig is más lesz.
Aki viszont hajlandó elgondolkodni, az okokat keres. Mert mindennek megvan az oka – még a hülyeségeinknek is. Ahhoz pedig, hogy változtatni tudjunk, érdemes megismerni az okokat. Több összetevője is van ennek a magamutogatós, behazudott életnek, amit sokan maguk köré festenek.
Vegyük először azt, amelyik talán a legfeltűnőbb: a megfelelési kényszert. A legtöbb felnőtt ember egész lényét, szinte minden cselekedetét átitatja ez a görcsös érzés, amit sok más káros dologgal együtt gyermekkorából hozott magával. Szeretnénk tökéletes képet mutatni másoknak magunkról. Szeretnénk elhitetni velük, hogy úgy élünk, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Abban a könyvben, ami nemhogy nem létezik, de még ha létezne, akkor is csak egy (vagy néhány) hozzánk hasonlóan tökéletlen ember írta volna. Szeretnénk a tökéletes család, tökéletes anyuka/apuka, tökéletes társ, tökéletes ember képét mutatni mások számára. Szeretnénk másoknak megfelelni ahelyett, hogy önmagunknak felelnénk meg, és annak a néhány, tényleg csak néhány embernek, akik igazán fontosak, és akik nem kérik, hogy megfeleljünk nekik.
A második ok az alacsony önértékelés. Szinte mindenkinek jól esik, ha elismerik, dicsérik, foglalkoznak vele, oda vannak érte, éreztetik vele, hogy fontos. Azok, akik ezt a valós életükben nem kapják meg – vagy megkapják, de képtelenek értékelni azt –, elkezdenek a virtuális életükben kuncsorogni érte. Elsőre nem tűnik ez ilyen szánalmasnak, pedig tényleg az. Aki kevésnek érzi magát, aki rossz környezetben él, aki nem kap elég figyelmet és törődést, az néhány, vagy néhány száz like-al próbálja kompenzálni azt az űrt, ami a szívében tátong. Beletömködi a like-okat, és a beteg kislány történetéhez hasonlóan néhány percig, esetleg néhány óráig úgy érzi, hogy a problémáját megoldotta. A like-ok-nak viszont van egy olyan tulajdonságuk, hogy hamar kiürülnek a szervezetből. Pont olyanok, mint a drog: pillanatnyi örömet okoznak, de hamarosan még több kell belőlük, hogy egyáltalán érezd a hatásukat. Egyre több és több. És soha nem lesz elég, mert valójában nem a drogra vágysz, hanem arra, amit helyettesíteni próbálsz vele.
Végül nézzük meg a harmadik okot, ami már nem mindig vehető észre könnyen: ez pedig a menekülés. Mindannyian cipelünk lelki terheket. Olyan terheket, amelyektől rövidebb időszakokra sikerül látszólag megszabadulnunk, azonban újra és újra visszatérnek – amíg nem kezdünk velük valamit. Van, aki a munkáját utálja. Van, aki a párját. Van, aki az egész életét. És ahelyett, hogy változtatna a valódi életén, csinál magának egy virtuálisat. Mert az könnyebb. Mert az csak néhány kattintás. Mert azt nem kell ápolni és fenntartani – a facebook szerverei megteszik helyette. Az ilyen ember újra és újra a virtuális világba menekülve próbál kiszakadni a saját valóságából. Egy tökéletes képet mutogat magáról, aztán visszaül az életnek nevezett kis trágyadombjára, és várja a lehetőséget a következő hazugságra. Bármire, amivel elfeledtetheti magával, hogy hol ücsörög.
A megoldás egyszerűbb, mint gondolod
Miután megismertük az okokat és a mélyen gyökerező félelmeket, képessé válunk arra is, hogy változtassunk az életünkön. Ha akarunk. Képessé válunk a technológiai fejlettségünk megfelelő használatára. Képessé válunk arra, hogy ne életnek nevezzük azt, ami valójában csak eszköz.
Ehhez érdemes tudnunk, hogy hol estünk csapdába, ezt pedig a motivációnk forrása környékén tudjuk megtalálni. Az történt ugyanis, hogy kifelé figyeltünk, nem pedig befelé. Külső motivációra építettük az életünket, nem pedig belsőre. Arra figyeltünk, hogy mások mit gondolnak, nem pedig arra, hogy a szívünk mélyén mit szeretnénk igazán.
A motiváció csapdája az összehasonlítás. Aki folyton másokhoz hasonlítgatja önmagát, az életét, a cselekedeteit, az érzéseit, az hamar beleragad ebbe a csapdába. Hamar ott találja magát, hogy már nem tud megélni egy pillanatot a maga teljességében, mert azon görcsöl, hogy jó kép készüljön róla, hogy minél előbb feltölthesse a facebook-ra, hogy minél több like-ot kapjon érte.
Szerintem szard le. Ha tényleg boldog életet szeretnél, szard le, hogy ki mit gondol rólad. Egyszerűen csak élj, csináld, amit élvezni tudsz, élvezd, amit csinálsz, éld meg a pillanatot. Ez tényleg ilyen egyszerű. Csak legyél ott. Csak ennyi. Mert ha nem vagy ott, akkor az a pillanat már elveszett, és ezt néhány like nem fogja pótolni soha.
