A kincsesláda

A kincsesláda

Jókedvű angyalka ül az út szélén, egy kincsesláda tetején. 
Nagy vidámságában szórja a ládafiát szerteszét. Jól megnézi mindet, hogy igazi kincs legyen ám, ne valami ócska hamisítvány. 
Jönnek-mennek az emberek, a legtöbbjük lehajtott fejjel. 
Annyira gondterheltek, hogy észre sem veszik a lábuk előtt heverő kincseket. 
Vannak olyanok, akik meglátják, hogy valami fénylik ott, valami más. 
Felveszik, megnézik, örülnek neki és szaladnak is tova. 
Az angyalkát ez igencsak szórakoztatja, így csak szórja tovább a kincset, csak szórja. 
Hagy örüljenek az emberek! 
Egyre többen vannak, akik már nem mennek tovább lehorgasztott fejjel. 
Egyszer csak, arra jön egy ember. 
Ámulva néz, dörzsöli a szemét.
- Mit csinálsz te angyal? Ha így haladsz, elfogynak a kincseid és végül neked nem marad! - mondja őszinte aggodalommal.
- Ugyan már! - nevet nagyot az angyal. Ez egy csoda láda. Akkora csoda, hogy minél több kincset veszek ki belőle, annál több lesz benne! - S mutatván, hogy minden szó igaz, nagyot markol a kincsből, s mire szétszórja, már újra tele van a láda.
Ámul az ember, mert ilyet még nem látott. 
Az mégse járja, hogy a kincs nem fogy. 
Homlokát ráncolja, értetlenkedik, de akárhogy gondolkodik, a megoldást nem találja.
- Te angyal! Aztán honnan van neked ez a láda? Elkélne nálunk is egy ilyen a családban. Annyi kiadás van, mindig jön a számla, nem lenne gondunk, mi légyen másnap vacsorára. 
- Tudod ember - feleli az angyal bölcsen mosolyogva - hasonló csodás láda bizony mondom sok van! Csak mind el van rejtve, hogy mikor eljön az ideje, a gazdája meglelje. 
- Na jól van - kissé türelmetlen már az ember - aztán hol van elrejtve az a sok kincsesláda? Mert én sokfelé jártam a világban, de bizony mondom, nem találtam. 
- Nem kell ahhoz sehova sem menni! - feleli nevetve az angyal - lejárhatod érte térdig a lábad, de úgy bizony sosem találod! Amint látod, én is itt ücsörgök, mást sem csinálok, csak naphosszat örülök.
Az ember hümmög, fejét rázza:
- Hát akkor hol keressem? Mit csináljak, hogy megleljem? Már annyit mentem, hogy majd belegebedtem! Hol lehet a láda, ahol még eddig nem kerestem? 
- Kedves ember! Ne keresd a kincseidet, mert amíg keresed, nem veszed észre, hogy a csodáid mind-mind ott vannak benned. Minden emberben végtelen csoda rejtőzik, csak a nagy keresgélésben a legnagyobb kincset észre nem veszik.
Az ember azt gondolja, hogy ez az angyal vagy nem normális, vagy direkt átveri. 
De ahogy a kincsesládára a szemét rászegezi, mégiscsak úgy érzi, hogy amit az angyal mond neki, abban azért lehet valami. 
Így hát tovább kérdezi:
- Tegyük fel, hogy hiszek neked. Azt mondod, kincs van bennem. De hol? Mert akárhogy nézem, én bizony nem látom - s végigmutat magán, s a gúnyáján, lássa csak az angyal, hogy milyen a látvány. Itt nem lehet kincs - értetlenkedik. 
- Azért, mert a szemeddel nem látod, még ott van - feleli az angyal. El van rejtve - mint ahogy már mondtam. Hívni kell, aztán szót fogad. De csak neked, mert csakis a tied. Te vagy a gazda, aki a saját csodáját uralhatja.
Az ember a homlokát ráncolja, hiszi is, meg nem is, de a dolog igencsak foglalkoztatja. Emigyen folytatja:
- És mit kell mondani annak a csodának? Figyelj ide csoda! Én vagyok a gazda! Ide a jussomat! - s mindezt nagy karmozdulatokkal alátámasztja.
- Hmmm...erre nem hiszem, hogy szót fogad - mosolyog az angyal. Annál makacsabb fajta. Örülni kell neki, édesgetni, hogy magát megmutassa. 
Az ember igencsak meglepődik.
- Örülni?! Nincs nekem minek örülni! Hacsak annak nem, hogy néha van miből a számlát befizetni. - s az ajkát nyomatékul lefelé biggyeszti. Akkor nekem nem lesz csodám soha! - s láthatólag már-már feladja.
De angyalunk szerencsére türelmes fajta, s miközben a kincseit szórja, csendesen folytatja:
- Te ember, te sosem örültél még egy pillanatra sem? - kérdően néz az angyal, s szétszór az aranyból újabb két marokkal. 
Csillognak-villognak, mintha valakinek az lenne a dolga, hogy ezeket egész álló nap fényesre suvickolja.
- Hát, most hogy megemlíted, tudok pár dolgot, aminek nagyon örültem - mosolyog az ember. De az már régen volt, alig emlékszem. - legyint, s újra felvette a gondterhelt arcot, az előbbi halvány mosoly gyorsan feladta a harcot.
- Nana! - szól az angyal, s felfelé mutat az ujjával. - Nézzük csak meg jobban, koncentrálj arra, aminek örültél eddig a legjobban.
Az ember arcán széles mosoly nevet, az angyal csak figyel, ebből ma még csoda lesz!
- Na, hogy megy? - kérdi kisvártatva, miközben a kincseket szórja.
- Hát, elég furcsa. Régen örültem - mondja az ember. - Azt hittem, már teljesen elfelejtettem. 
- Azt nem lehet - nevet az angyal. Az öröm érzése mindig ott van benned. Ez a te legnagyobb kincsed. Ha rá figyelsz, felerősíted, ezzel az érzéssel lesz tele az életed. Meglátod, csodák történnek veled. Ha a gondjaidon rágódsz, gondjaid lesznek. Eldöntheted, melyik kell neked. Az lesz.
Az ember elgondolkodik:
- Attól, hogy örülök, bármi is jobb lesz? 
- Ezt csak akkor tudod meg, ha megteszed. Ha a kincsesláda teteje súlyokkal van leterhelve, nem látszik, mi van benne elrejtve. De ha az öröm érzése a láda tetejét felnyitja, máris megmutatkozik a csoda.
Az ember ezt már megértette. 
- Amikor a gondokra figyelek, láda csukva van. Ha örülök, a láda kinyílik. Ez világos. Annyira örült a hírnek, hogy gyorsan megköszönte az angyalnak és tovalibbent. 
Az angyal utána intett, s azt látta, hogy a vidám embert a többi megállítja. 
Kérdik tőle, minek örül ennyire? Mitől van ilyen fene nagy jókedve? 
Az meg elmesélte, hogy minden embernek van egy kincsesládája, melyben el van rejtve a saját csodája. Ettől a hírtől a többiek is jókedvűek lettek, s most már együtt örülhetnek. 
Nyílnak a kincsesládák sorban, persze csak annak, aki ezt az utat választja.
Aki nem hiszi, járjon utána. 
Nem kell sokat menni a csodák világába. :)

El nem küldött levelek

A fel nem adott levelek

Szép nyári délelőtt volt, a férfi odalépett a fagylaltárushoz és kért három gombóc vaniliát, majd lassú léptekkel egy öreg fa alatti hűvösben megbúvó padra telepedett.
Belenyalt a fagylaltba. Nem szerette a vaniliát. Ő nem, Ő szerette.
Az öreg templom órájára nézett, min percek múlva 10 óra lett volna.
Az első találkozás helye és időpontja. Sóhajtott, és szokott mozdulattal elővett egy levelet. Egy levelet mit ő írt, Neki. De sosem adta fel. Aztán szép lassan, de hangosan elkezdte felolvasni a levelet. Tette ezt már majdnem egy éve. Minden nap.

" Eszter!
Tudtam. Végig tudtam. Tudtam, hogy beteg lettél, mert megtaláltam a kórházi papírokat. Vártam. Vártam arra, hogy elmond. Elmond nekem. Nem tetted, nem esett jól, és láttam a játszott szerep mögött a félelmet és a lemondást.
Tudtam, hogy ezért szakítottál velem. Nem volt külföldi munka, csak a kemó. Az orvosod, a barátom unokatestvére, ki állásával játszva elmondta, hogy mi van veled. Tudtam, hogy nehéz helyzetbe kerültél anyagilag. Én voltam, aki az alapítványnak szólt, én voltam, aki a háttérből segített. Figyeltem és vigyáztam rád. Nem sok esélyt adtak Neked, de nekem nem adtál semmilyen esélyt. Esélyt, hogy döntsek arról, hogy veled akarom-e végigcsinálni. Tudom, meggyógyultál. Tudom, állásod lett. Én voltam. Esélyt adnék neked, egy utolsót. Mától mindennap elmegyek az első randink helyére, 10 órától egy órát várok rád. Ha akarsz értem és velem is küzdhetnél. Javítsd ki azt, amit elrontottál...
Szeretlek: Péter"
Aztán lassan összehajtogatta a levelet, sóhajtott, és meredten bámult maga mellé a padra. Aztán egy hang szólalt meg a háta mögött:
"Péter!
Tudom, hogy hibát követtem el azzal, hogy nem mondtam el neked. Hibát, hogy helyetted döntöttem, hibát, hogy pont azzal nem osztottam meg ami fáj, aki igazán szeretett. Beteg voltam, bajba kerültem, de egy angyal vigyázott rám. Mindig a megfelelő időben jött a segítség, megmagyarázhatatlanul. Most már tudom, Te voltál, Te vigyáztál rám. Az új főnököm telefonbeszélgetését Veled véletlenül végighallgattam. Kerestelek, elköltöztél. Számod már más. Hiányzol, végig hiányoztál, hülye voltam. Azt hittem téged mentelek meg a fájdalomtól, de nagyobbat kaptál így. Kérlek bocsáss meg. Feladnám ezt a levelet, de nem tudom hova.
Szeretlek. Mindig szerettelek.
Esztered"
A férfi rezzentelenül hallgatta meg a másik levelet, majd kezével intett. Maga mellé. Valakinek ott a helye, eddig is ott volt, most is. Ezután is. A nő szó nélkül leült a férfi mellé, hozzábújt és vállára hajtotta fejét. Csendben ültek, a csendben pedig minden pillanatban eltűnt mindegyik olyan nap, mit egymás nélkül éltek le. A csend most gyógyította azt, mit az el nem hangzott szavak tettek tönkre. Aztán, jó idő múlva a férfi megölelte a nőt, és így szólt.
- Együnk egy fagylaltot... Csak ne vaníliát, soha többé...

Suttogó Gabriel

Elégtelenség

A központi hiány-elégtelenség az én-központ fő története. A legtöbb ember hordoz egy olyan elégtelenségi történetet, ami az énkép legközepébe mér csapást. Az elkülönülés érzése magában hordoz egy olyan érzelmi sebet, ami azzal a mentális történettel együtt jelenik meg, hogy valamilyen módon elégtelenek vagyunk. Ez a központi elégtelenség gyakran belobban a kapcsolatokban.
A kapcsolatoknak van egy beépített tükröző hatása. Úgy növünk fel, hogy valamilyen módon elégtelennek hisszük magunkat. Ahogy haladunk az életben, az emberek és más tárgyak, úgy tűnik, hogy visszatükrözik ránk ezt a központi hiány-ént.
Ez a tükörhatás mindenütt ott van, ha figyelsz. Például az az elképzelés, hogy mások sikeresek, gyakran tükröz vissza egy elégtelen, „sikertelen én”-t. Amikor egy szeretted nem úgy reagál rád, ahogy vártad, vagy amikor véget ér egy szerelmi kapcsolat, ez gyakran egy „nem-szerethető én”-t tükröz vissza. A vonzó emberek egy „visszataszító én”-t tükröznek vissza. A világ szemében fontos emberek egy „jelentéktelen én”-t vagy „értéktelen én”-t tükröznek vissza. Amikor valaki megítél vagy kritizál téged, ez egy nem elég jó én-t tükrözhet vissza. Amikor olyan valaki zaklat téged, aki arrogánsnak vagy parancsolónak tűnik, ez egy gyenge, erőtlen, bizonytalan vagy kicsi én-t tükröz vissza. Még az olyan jövőbeli tárgyak, mint a megvilágosodás, felgyógyulás és önfejlesztés is olyan én-t tükröznek vagy mutatnak vissza rá, amely jelenleg kevés vagy hiányos.
Ahhoz, hogy képet kapj arról, hogy az elégtelenségi történet mennyire befolyásolja azt, ahogyan a világban és a kapcsolatokban mozogsz és cselekszel, próbáld ki a következőt. Képzeld el magad - a hiány-én-t - egy szoba közepén ülve, és körben körülötted az összes ember és más tárgyak az életedből. Menj végig a teljes körön, ránézve minden egyes tárgyra és személyre. Amint ránézel minden egyes személyre vagy tárgyra, figyeld meg, hogyan tükrözik vissza rád, hogy valamilyen módon elégtelen vagy. Ez a panoráma kép az emberekről és tárgyakról az életedből, segíteni fog meglátnod és megnevezned a konkrét hiány-én-t, akinek tartod magad.
A hiány-történet arra hajlamosít, hogy magunkon kívül, tárgyakban és emberekben keressük azt, amit szerintünk belül nélkülözünk. A szeretetet, figyelmet, megerősítést és jóváhagyást keressük. A történet olyan hajlamot is kreál, hogy megítéljünk és kritizáljunk másokat, azért, hogy megkíséreljük kiegyenlíteni az egyensúlyhiányt és ellentétet, amit időnként a kapcsolatokban tapasztalunk. Emiatt akarjuk azt, hogy mindenáron igazunk legyen, mert az a kilátás, hogy tévedünk, felszínre hozza az elégtelenség érzését. Féltékenyek vagy irigyek lehetünk másokra, akik jobbnak, szerethetőbbnek, fontosabbnak, tökéletesebbnek, erősebbnek, vonzóbbnak, értelmesebbnek vagy spirituálisabbnak tűnnek, mint amilyennek magunkat hisszük.
Az ellenkezője is igaz. Amikor tévesen azt hisszük, hogy nagyon is fontosak, hatalmasak vagy másoknál hitelesebbek vagy értékesebbek vagyunk, akkor másoknál keressük ennek a hamis identitásnak a megerősítését és visszatükrözését. Amikor teljesen őszinték vagyunk magunkkal, meglátjuk, hogy csak azért hisszük magunkat jobbnak másoknál, mert mélyen legbelül elégtelennek érezzük magunkat. Az elménk túlkompenzációjával rejtjük el az elégtelenséget, azzal, hogy egy hamis én-t kreálunk, hogy elrejtsük ezt az elégtelenséget magunk és mások elől. Mindez az eredendő elkülönülésbe vetett hiedelemből származik. És az elégtelenségi hiány-történet rejlik e hiedelem magjában.
Amikor nem vagyunk tudatában annak, hogy az elégtelenségi történet hogyan tükröződik vissza ránk minden nap a kapcsolatainkban, akkor folyamatos szenvedést, keresést és konfliktust tapasztalunk. A jó hír az, hogy meg tudjuk változtatni a hozzáállásunkat ezzel a tükörhatással kapcsolatban és eszközként használhatjuk ahhoz, hogy átlássunk az elkülönült hiány-én hiedelmén. Nem kell belesüllyedned annak elemzésébe, hogy mennyire vagy elégtelen és hogy lehetsz jobb ember. Ehelyett csak figyelj a testedre. Amikor már a gondolatmentes tudat terében pihensz, a nap folyamán, tökéletes helyzetben vagy ahhoz, hogy egyszerűen észrevedd, milyen érzelmi energiák jelennek meg bizonyos történetekkel kapcsolatban, amiket magadnak mesélsz, vagy bizonyos kapcsolatoknál, amiknek részese vagy. Az elégtelenségi történet főleg a testben mutatkozik meg, mint mély fájdalom, összehúzódás, düh, szomorúság vagy félelem. Amint megtapasztalod a hiány-én hamis érzésétől való szabadságot, természetes módon könnyebbé válik önzetlenebbül és magabiztosabban mozogni, cselekedni és reagálni a kapcsolatokban, tiszta elmével és nyitott, félelem nélküli szívvel. Ekkor a szeretet automatikusan megmutatkozik. Még csak ápolnod sem kell (a szeretetet), vagy felöltened egy szerető vagy spirituális ember hamis álarcát. A szeretet az emberi tapasztalás természete, amikor átlátunk az elkülönülés hiedelmén.

A legnagyobb Démon (Várszegi Réka írása)

Van a jelenlegi civilizációnknak egy hatalmas mítosza.
Egy hatalmas MÍTOSZ-DÉMON, amely uralja életünket, szívja vérünket, és végül elemészt és a vesztünket okozza.

Ez a mítosz minden szinten jelen van az életünkben, mindenhová beássa magát és onnan rombolja le minden egyes ember lelkét. Méghozzá úgy, hogy észre sem vesszük, hiszen annyira átitatja mindennapjainkat és a köz gondolkodását, hogy nem mítoszként és kitalációként tekintünk rá, hanem valóságként fogadjuk el, a hétköznapi életünk tényét látjuk benne.
Vannak emberek, akiket annyira a hatásuk alá vont a Démon, hogy egész életüket e bálvány imádásának szentelik, és ha megpróbálod megkérdőjelezni a mítosz valóságosságát, szabályosan neked esnek, megharagszanak rád, gyűlölni fognak és minden szinten bűntudatot próbálnak kelteni benned.

Mi is ez a Mítosz?

Az áldozattudat szentségének mítosza…

Főhazugsága:
Ez az a mítosz, ami azt akarja veled elhitetni, hogy annál jobb ember vagy, minél nehezebb, szenvedéstelibb életed van.

Gondolkodj el rajta milyen általános hiedelem ez! És arról is, hogy vajon mennyire igaz?…Ugyanis a rengeteg küzdelem és szenvedés nem azt mutatja, hogy „jó” vagy – hanem azt, hogy teli vagy ellenállással!!!

További legelterjedtebb alhazugságok:

– Ez a Démon okozza azt, hogyha látunk egy vidám, mosolygós, elégedett embert, aki azt mondja tökéletesen boldog rögtön úgy érezzük, hogy valami itt „gyanús” és hazudik az illető (még önmagának is). De az is lehet, hogy hiszünk neki, de bennünket kényelmetlen érzés: kisebbrendűség, harag, irigység tölt el az ő boldogsága láttán.
 Holott az Öröm a természetes állapotunk.

---

– Ez a Démon tehet róla, hogy a szeretet jóval ritkább érzés, mint a félelem.
 Holott: a szeretet az egyetlen valóság

---

– Ez a démon okozza azt, hogy a pozitív érzéseket – a szeretet, az önfeledt örömöt, a boldogságot úgy kezeljük, mint egyfajta illuzórikus, „nosztalgikusan vágyott rózsaszín élményeket” – mintha nem teljesen lennének valósak.
Ellenben a félelmet, a szenvedést, az állandó harcot és küzdelmet az „élet kemény tényeiként” fogjuk fel. A „gondolkozz reálisan” és a „szállj már le a földre” felszólítások tulajdonképpen mind ezt jelentik: „ne várj semmi jót, és készülj a legrosszabbra”.
 Holott mi lehetne reálisabb, mint a szeretet?

---

– Azt akarja, hogy elhidd: az erő azt jelenti, hogy összeszorított foggal, kőkeményen nekifeszülsz az Élet megpróbáltatásainak és hősiesen tűröd a csapásokat.
 Holott az erő azt jelenti, hogy szilárdan állsz önmagad mellett, tisztában vagy saját nagyszerű tulajdonságaiddal és feltétel nélkül szereted és elfogadod önmagad. Mi adhatna nagyobb erőt annál, mint hogy szereted önmagad a világot és jól érzed magad?

---

– Ez az a Démon, aki elhiteti veled, hogy akkor vagy felelősségteljes, ha a napjaidat kitöltöd teendőkkel, lótsz-futsz és rengeteget dolgozol, ráadásul mindezt másokért teszed és nem önmagadért.
 Holott akkor kell keményen dolgoznunk ha sok az elvárásunk (az elvárás bennünk lévő hiányérzet, amit sürgősen ki szeretnénk elégíteni), és nem vagyunk képesek elfogadni.

---

– Ez az a Démon, aki elhiteti Veled hogy az a jó ember, aki rengeteget dolgozik, mégis szegénységben él.
 Hmmm…Tényleg az erény jele, ha valaki eredménytelenül robotol?

---

– Ez a Démon hiteti el Veled, hogy akkor fog jól alakulni az életed, ha kemény kézzel irányítod.
 Holott ha felhagyunk az irányítással csak az egónk „zakkan meg” egy kicsit, de az biztos, hogy az életünk jobb lesz!

---

– Elhiteti veled, hogy védekezned kell, mert kiszolgáltatott vagy
 Holott, amit védened kell az nem más, mint az elfojtott, eltemetett fájdalom. Ez pedig bennünk van és mérgez minket. Nem védenünk kell, hanem felismerni és meggyógyítani!

---

– Elhiteti Veled, hogy az áldozathozatal a szeretet jele.
 Holott az áldozathozatal mű-szeretet. Az érdemtelenség érzéséhez kapcsolódik – aki áldozatot hoz, lealacsonyítja önmagát. Ami Igazi az a valódi Adás, de az Erőből, Szeretetből Boldogságból és Valódi Örömmel történik – nem az áldozat keserű szájízével.

Ne higgy ennek a démonnak! 

Ajánlom olvasásra!Pletyka.......

Dr Gerevich József pszichiáter

Élt egyszer egy idős ember, aki nem szerette szomszédját, ezért elkezdett rosszindulatú pletykát terjeszteni róla. Mindenkinek, akivel beszélt, azt mondta, hogy a szomszédja egy közönséges tolvaj, senkinek nem szabad megbíznia benne. Ennek eredményeként a szomszédot le is tartóztatták, ám a tárgyalás során kiderült, hogy ártatlan.
A bíró az ítélethirdetés előtt így szólt az idős emberhez: „Milyen alapon terjeszt hamis vádakat másokról? Van fogalma arról, hogy mekkora kárt okozhat ezzel?”
Az idős ember így védekezett: „De hát ez csak az én véleményem, nem ártok én vele senkinek.”
A bíró ekkor ezt mondta neki: „Az összes vádat, amit mondott a szomszédjáról, írja fel egy papírra, tépje szét darabokra, majd hazafelé menet szórja ki a kocsija ablakán. Aztán holnap jöjjön vissza az ítélethirdetésre.”
Az idős ember így is tett, majd másnap visszament a bíróságra.
„Mielőtt kihirdetem az ítéletet,” – mondta a bíró – „menjen, és szedje össze a tegnap kiszórt papírdarabokat.”
„De hát ez képtelenség!” – fakadt ki az idős ember – „Hogy tudnám összeszedni azokat? A szél már rég széthordta, fogalmam sincs, hol keressem.”
A bíró ekkor így szólt: „Pontosan ugyanez a helyzet a rosszindulatú pletykákkal is. Lerombolhatja vele a másik ember jó hírét és becsületét, amit lehet, hogy ő már soha nem tud majd visszaszerezni. Ha valakiről nem tud jót mondani, inkább ne mondjon róla semmit. Aki nem tanul meg uralkodni a szája fölött, az szavainak rabszolgájává válik. Ha megcsúszunk, visszanyerhetjük az egyensúlyunkat, de ha a szavainkkal csúszunk meg, azokat már soha többé nem tudjuk visszavonni.”

Miért van szükség a rosszra?

"Azért van szükség a rosszra, hogy általa felismerjük a jót!" - mondta egy ismerősöm, amikor éppen azt magyarázta, hogy Isten miért teremtett ennyi rosszat a világunkba.
Nos, erről egy kicsit más a véleményem. Én nem fognám Istenre a dolgot, inkább magamban keresném az okot és akkor a megoldás is rajtam fog múlni!

Az élet tele van számunkra rossz, másként fogalmazva: fájó, kellemetlen, elfogadhatatlan helyzetekkel. Ezek a szavak egyben azt is megmutatják nekünk, mit értünk rossz alatt. Rossz az, ami fáj, ami kellemetlen, amit nem tudunk vagy nem akarunk elfogadni.

Önmagukban a dolgok nem rosszak, csak a saját szemszögünkből válnak azzá. Például, ha valaki elhagy egy húszezrest, akkor ez neki rossz, míg aki megtalálja, az hihetetlenül szerencsésnek érzi magát! Vagy ha téged elhagy a párod, akkor ez neked rossz, mert hiányzik, szenvedsz, míg Ő számára ez hozza el éppen a felszabadulást, vagyis neki jó!

Sorolhatnám még a példákat, a lényeg az, hogy azért érzel, minősítesz dolgokat, helyzeteket, érzéseket rossznak, mert azokban valami olyan fájdalmat, veszteséget, hatást kellene megélned, amit nem akarsz megélni, átérezni, befogadni.
Vagyis:

Rossz az, amit nem tudunk elfogadni.

Ha például el tudnád fogadni az elmúlást, elvesztést, leromlást, akkor ezek nem lennének számodra rossz dolgok, csupán az élet természetes változásának tekintenéd őket. Mint ahogy vannak, akik elfogadják, hogy esik az eső, fúj a szél és hideg van, ezért ez számukra csak van. Mindeközben Te, aki nem fogadod el magadat elázottan és fázva, számodra ez rossz, nem tudsz a természet erőire semlegesként tekinteni.

Minden dolog csak van, a megítélésünkkel tesszük számukra pozitívvá vagy negatívvá.

Így most már érted, hogy a rosszat nem Isten teremtette a világodba, hogy segítsen felismerni és hatalmasra értékelni, amikor valami rossz történik veled. Isten vagy bárki más csak úgy megteremtette a dolgokat, viszont a Te el nem fogadásod teremti bele a rosszat, az elfogadásod pedig a jót!

Vagyis, ha szeretnél kevesebb rosszat és több jót megélni, akkor változtasd át az el nem fogadásodat elfogadássá!
Tudom, ezt már sok helyről hallottad, próbálkoztál is vele, de eddig nem sikerült. Van egy jó hírem: Ismerem az elfogadás útját és szívesen végig is vezetlek rajta, megtanítalak elfogadni bármit, ami eddig elfogadhatatlannak tűnt. Sok év tapasztalatával mondom, minden elfogadható a megfelelő módszerrel!

Múlt-----jövő

Elengedni a rossz, kellemetlen emlékeket nem azt jelenti, hogy kitöröljük őket az emlékezetünkből és azt sem, hogy elássuk őket lelkünk legmélyebb bugyrába. A legjobb, amit tehetünk az az, hogy föléjük emelkedünk, mert akkor nem lesznek ránk negatív hatással. Nem, úgy tekintsünk egy múltbeli helyzetre, eseményre, hogy: ‘ez borzalmas volt’, inkább lássuk meg benne azt, hogy mit tanulhatunk belőle -mert, csak így tudunk előnyt kovácsolni belőle. Nagyon fontos, hogy tudjuk, a múltnak nem kell egyenlőnek lennie a jövővel.

Gyakran előfordul, hogy egy találkozás vagy szituáció, azért történik, hogy felébredjen bennünk valami, hogy egy nagyon mélyen eldugott érzés jöjjön napvilágra- pont azért, hogy tudjunk dolgozni vele, ami arra jó, hogy megszabaduljunk tőle.
Lehet, hogy olyan blokk, félelem, lezárás alakult ki bennünk, amit az idő elteltével sem sikerült feldolgozni (és itt nem csak a mostani életben megtörtént eseményekre gondolok, hanem az előzőekben megtörténtekre is, mert lelki szinten sok mindent hozunk át), és ezek a legnagyobb akadályai annak, hogy boldog életet tudjunk élni. Bárhonnan nézzük, csak azon tudunk változtatni, amiről tudunk.

Saját tapasztalataimból tudom, hogy sok dolog, ami jön, azért jön, hogy segítsen nekünk valamiben. Az, hogy a miértjét mikor vesszük észre, találjuk meg, csakis tőlünk függ.
Sajnos az emberek gyakran esnek bele a fájdalom, bánat, önsajnálat örvényébe, ezzel elzárva magukat a Fénytől, Szeretettől meg Reménytől, másrészt nem tudnak más szintről (lelki szintről) tekinteni rá.

Még sok mindent lehetne írni ezzel a témával kapcsolatban, de lezárom egy mondattal: a múlt negatív eseményei, feldolgozva a jelenben adnak lehetőséget egy harmonikus, boldog jövőre.

Sorsod kovácsa Te vagy!

Amikor az ember nem tudja merre tovább, akkor kétségek gyötrik. Kétségbe esik. Kettősségbe, hogy erre, vagy arra menjen. Döntés-képtelen lesz. Aggodalmak, melyek kihatnak az életére, és a környezetére is. De van kiút ebből?

Ilyenkor az elme gyártja a rosszabbnál rosszabb jövőképeket. Képeket alkot arról, hogy melyik döntésének milyen következményei lehetnek. "Mi lesz, ha nem sikerül?" "Mi lesz, ha nem tudom megcsinálni?" Amit gyakran szoktam hallani, hogy "mi lesz, ha véletlenül?" Amióta tudom, hogy semmi nem véletlen az életemben, és a tiédben sem, azóta ez a félelem "tetszik" a legjobban.

Van egy ősi mondásunk, amit gyakran szeretek ismételni, miszerint: "Te vagy a sorsodnak kovácsa."

A kétségeket, a kételyt, a válságot magunkban, a kétségbe esést, az aggodalmakat, azt mi magunk állítjuk fel azzal, ha nem vagyunk képesek dönteni. Választani. Dönteni arról, hogy merre tovább, ha éppen válasz út elé érkeztünk. Ilyenkor dönteni kell. Nincs más kiút.

Nincs értelme azon gondolkozni, hogy mi lesz a következménye, ha erre megyek, és mi lesz, ha arra. Ha tudjuk melyik az út, mely a legközelebb áll a jövőbeli elképzeléseinkhez, akkor csak el kell dönteni, hogy arra. És pont. 

Amikor választás elé kerülök, és hirtelen nem tudom, hogy melyik a helyes út számomra, akkor mindig végignézem a lehetőségeket. A tényekre alapozva, melyek birtokában vagyok nagyjából látom, hogy melyik úton mi fog rám várni, és ennek megfelelően odaképzelem magam. Ha kell, még több információt szerzek. Elképzelem, hogy milyen lenne, ha azt az utat választanám. Mi várhat rám abban az élethelyzetben, milyen körülmények vehetnek ott engem körbe. Csak a tényekre alapozva, amit biztosan tudok.

Sosem találgatok előre, hogy de mi van, ha ez vár rám. Van, amit csak akkor fogok megtudni, amikor odaérek, ezért kár "agyalni" rajta. Tapasztalat lesz.

A megszerzett információim birtokában (melyek olykor hamisak is lehetnek, ezért érdemes több szemszögből beszerezni az információkat), érzések alakulnak ki bennem.

A képzeletem segítségével, a képzelet erejével, a képalkotásom, a jövőm meglátása közben keletkeznek ezek az érzések. Ez lehet jó érzés, vagy rossz. Kellemes, vagy kellemetlen. Lehet örömteli, vagy szomorú. 

Az érzéseimnek megfelelően, mindig döntök, hogy merre tovább. Amelyik út a legkellemesebb, legörömtelibb, legmegnyugtatóbb érzéssel tölt el az összes többihez képest, mindig azt választom. Az érzéseimre hallgatok. Ez lesz a legmegfelelőbb számomra, de sosem ártva másoknak. Nem haragból, és nem dühből. Ez mindig zsákutca. Innentől kezdve nincs az a kételkedő a környezetemben, aki befolyásolni tudna a döntésemben.

Amikor döntesz, akkor már tudatában vagy annak, mi fog történni. Tudod, hova tartasz. Tudod, mi vár rád. Tudod, hogy miként fogod érezni ott, abban a jövőbeli időpontban magad a döntésed következményeként. Döntöttél a sorsodról. Ilyenkor már nincs olyan, hogy "mi lesz, ha". Nincs kételkedés, nincs kétség. Tudás van. 

Bárhogyan is alakul, bármilyen akadály is jön szembe velem, megoldom." Tudom!" "Megcsinálom!" Ha más megtudta oldani, akkor én is képes vagyok rá. Eltűnnek a kétségeid. 

Így már nem másra hallgatsz, hanem magadra. Az eredményeidért sem okolhatsz majd mást, ugyanakkor a sikereidet sem másnak köszönheted, hanem saját magadnak. Ez egészséges önbizalommal fog téged tölteni. Bízni fogsz magadban, bízni fogsz a megérzéseidben, és mindig a "jó helyen leszel, a jó időben." A siker élményekhez vezet, bármiről is legyen szó. Tapasztalatokhoz, melyek további sikereket szülnek az életedben, ha mersz dönteni. A sikereket nem pénzbe mérik.

Ha nem döntesz, és nem látod tisztán azt, hogy merre visz az utad, a jövőd homályos lesz, és életed akár egy fa darab a zúgó folyón, mely ide oda csapódik. Nem tudod mi fog történni veled. 

Ahogy a kovács is megizzad, miközben a vasat formálja, úgy dönteni sem könnyű. Olykor hibázunk. Mellé ütünk. Ez egy tanulási folyamat. "Gyarló gyakorlók vagyunk." A tapasztalataink által fejlődünk. Megérthetünk dolgokat, és ezt a tudást már senki nem veheti el tőlünk. Így sorsunk és életünk valóban a mi döntésünk lesz.

Az Élet vonata

Az Élet vonata

Az Élet olyan, mint egy vonatutazás... 

Gyakran beszállunk, kiszállunk, vannak balesetek, néhány megállónál kellemes meglepetésekkel találkozunk, míg mély szomorúsággal a másiknál. Amikor megszületünk és felszállunk a vonatra, olyan emberekkel találkozunk, akikről azt hisszük, hogy egész utunkon elkísérnek: a szüleinkkel. Sajnos a valóság más... Ők kiszállnak egy állomáson, s mi ott maraduk nélkülözvén szeretetüket, együttérzésüket, társaságukat.

Ugyanakkor mások szállnak fel a vonatra, akik fontosak lesznek a számunkra. Ők a testvéreink, a barátaink és mi szeretjük ezeket a csodálatos embereket. Néhányan, azok közül akik beszállnak, csupán kis sétának tekintik az utazást. Mások csak szomorúsággal találkoznak útjuk során.Mindig vannak olyanok is a vonaton, akik készek segíteni a rászorulókon.Néhányan, amikor kiszállnak, el nem múló hiányérzetet hagynak maguk után...
Mások fel- és leszállnak, s mi alig vesszük észre őket...
Lehetnek olyanok, akiket nagyon szeretünk, mégis másik vagonban utaznak. Így egyedül kell mennünk ezen a szakaszon. Természetesen megtehetjük, hogy megkeressük őket, átverekedhetjük magunkat az ő kocsijukba. De sajnos nem tudunk melléjük ülni, mert a mellettük levő hely már foglalt...

Ilyen az utazás, telve kívánalmakkal, vággyal, fantáziálással, reménnyel és csalódással... és visszafordulni soha sem lehet. Tegyük tehát a lehető legjobbá utazásunkat! Próbáljuk a velünk utazók jó oldalát nézni és keressük mindenkinek a legjobb tulajdonságait... Jusson eszünkbe, hogy bármely szakaszon találkozhatunk szenvedőkkel, akiknek szükségük van a segítségünkre. Mi is lehetünk gyakran elhagyatottak, s ez annak is megadathat, aki jelen helyzetét tekintve rajtunk segíthet.
Az utazás nagy talánya, hogy nem tudjuk, mikor szállunk ki végleg s azt sem, hogy az útitársaink mikor, nem szólván arról, aki közvetlen mellettünk foglal helyet. Úgy érzem, vigasztalan leszek, amikor örökre kiszállok a vonatból... Azt hiszem, igen. Néhány barát elvesztése, akikkel az utazás során találkoztam fájdalmas. A gyermekeimet egyedül hagyni nagyon szomorú lesz. De a remény bennem él, hogy valamikor a központi pályaudvarra érünk és érzem, látni fogom őket jönni olyan csomaggal, ami addig még nem volt nekik... Ami boldoggá tesz, az a gondolat, hogy segítettem ezt a csomagot teljesebbé, értékesebbé tenni.

Barátaim, tegyünk úgy hogy jó utunk legyen és a végén azt mondhassuk, hogy megérte a fáradozást! Próbáljunk meg a kiszállásnál olyan üres helyet hagyni maguk után, ami szeretetet és szép emlékeket hagy hátra a továbbutazókban.
Azoknak, akik az én vonatom utasai, kívánok: Jó utazást!