2021. május 29., szombat
Betegség mint jelzés
2021. május 20., csütörtök
Mese az alabástromszívű pillangóról
Élt egyszer a messzi Tündérországban egy pillangó. Minden reggel színes szárnyait széttárva köszöntötte a Napot, s az Égi Vándor – ámulva a pillangó szépségén – megállt egy pillanatra az útján.
De hiába volt a szépség, hiába a ragyogás, ha szíve alabástromból volt, semmi élő fel nem melegíthette, és oly magányos volt, hogy amihez csak hozzáért, amit csak megérintett magánya, mind kővé változott. Kerülték a pillangótársak, messze repültek a réttől, ahol ő szokott ücsörögni. Társaságot csupán a virágok jelentettek neki, s ő bánatosan szállt egyikről a másikra, elpanaszolva búját nekik. Szállt szárnyain, s amelyik virág csak meghallotta, megérezte magányát, többé nem akart élni, virulni: szürke kővé dermedt. A pillangó végignézett a mezőn, látta kedves virágai pusztulását, és könnyekre fakadt. Egyszercs ak így szólt hozzá az egyik könnycsepp: – Bánatban születtél, s mint jó fiad, én most utat mutatok Neked, kiutat a bánatod mélységes völgyéből. Jöjj, kövess! – s a könnycsepp a hajnali napsugarak egyikébe kapaszkodva felszállt egy szellő-csikó hátára. A pillangó kitárta gyönyörű szárnyait, és elindult a zabolátlan szellő nyomában. Szálltak, repültek, erdőket, mezőket, hegyeket, völgyeket hagytak maguk mögött, folyókon, óceánokon szárnyaltak keresztül. Tizenháromszor nyugodott le és kelt fel újra a Nap, mígnem megérkeztek egy csodálatos kertbe: a világ legnagyobb mágusa kertjébe, amiben csupa-csupa varázslat és szépség termett. A könnycsepp ekkor így szólt: – Küldetésemnek itt vége. Többet segíteni nem tudok – majd harmattá válva napsugár-szárnyakon felszállt a vakító kék égbe, ahol már várta őt egy felhőfoszlány. A pillangó sokáig nézett utána, majd fáradtan egy márvány szökőkút peremére ült, hogy kipihenje a hosszú utat. A szökőkút csobogása elaltatta, s a kert gazdájának mágiája álmot bűvölt a szemeire. Álmában egy réten járt. Pillangók milliói repkedtek a tavaszi friss estében, mintha a virágok keltek volna szárnyra. A mozgó, folyton változó mintából, melyet a színes szárnyak szőttek a mező fölé, egyszercsak kivált egy mindennél ragyogóbb és fényesebb lény. Lepkeszárnyai mintha drágakövekből lettek volna kirakva, teste mintha igazgyöngyből formálódott volna, szemeiből a gyémánt hideg tüze csapott ki. – Ki vagy te? – kérdezte a pillangó. – Én vagyok ennek az országnak a királya, testvérem – mutatott körbe az idegen a mezőn. – Itt gyűlik össze a világ minden lepkéje egy éjszakára, hogy párt találjon magának, akivel leélheti hátralévő életét. Jöjj! Repülj velünk te is! A király hívta őt, s a pillangó követte a királyt. Felreppentek, és szálltak, cikáztak a milliónyi pillangó között. Szebbnél szebb mosolyú pillangóhölgyek csábították őt, de ő elfordította arcát a hamis mosolyoktól, s repült tovább. Az Igazit kereste, aki megérintheti kőszívét. De egy sem volt a réten ilyen. A pillangó bánatosan ült le egy virág szélére, s a virág a magány súlyába belerokkanva szürke kővé vált. A pillangó felébredt, s újra ott találta magát a márvány-szökőkút szélén, a varázsló kertjében. Megmosta arcát a kristálytiszta vízben, kinyújtóztatta ragyogó szárnyait, majd így szólt: – Tudom nagy mágus, hogy te küldted rám ezt az álmot. Köszönöm, hogy segítettél megérteni: ez a sorsom. Most már csak arra kérlek, hogy segíts ezt elfogadni is. – Ebben a pillanatban nagy szélvihar támadt, felkapta a pillangót, felemelte a szökőkút közepén álló márványvitéz vállára, s márvánnyá változtatta őt is. – Te kérted! – szólt egy hang, amely mintha a kert összes virágából jött volna. – Aludj hát álomtalan alvásban, s ébredj csak akkor, ha jön valaki, aki képes lesz megérinteni alabástrom-szívedet. Teltek-múltak az évek. Ahogy az emberek világa mind erősebb lett, úgy kopott a varázslaté, úgy gyengült a mágus. A kertet lassan ellepte a gyom. Indák burjánzottak mindenfelé, a borostyánok, melyek hajdan ragyogó smaragddal burkolták be a falakat, elhalványultak, megsárgultak. Megkopott, megrepedezett a márvány is, a szökőkút vize elapadt. Egyedül a pillangó szárnyai ragyogtak egykori pompájukban. Egy nap, amikor a mágus ereje már a végét járta, és a kertet eső és szél tépázta, egy szerény, szürke kis molylepke sodródott be a viharral a kertbe. Lábaival megkapaszkodott a szökőkút kővitézében, bebújt a sisakrostély alá,és ott várta, hogy kitombolja magát az orkán, kisüssön a nap. Várt, várt, mígnem elaludt. Álmában napsütötte mező fölött szállt, szárnya a kopott szürkéből szivárványszínűvé vált, s mellette repült rég vágyott párja. Felébredt a kis molylepke, s felsóhajtott. Szép az álomvilág, de mindenkinek azt kell elfogadnia, amiben él. Kikapaszkodott a sisakrostély alól, s végignézett az elemek által felforgatott kerten. Megnézett mindent, mindent. Majd tekintete egyszercsak jobb szárnya mellé tévedt, s ott látta álombéli párját, márványba kövülten. Szárnyaival végigsimította a szomorú arcot, majd nézte a csodát, ahogy a márványpillangó megelevenedik, s érezte: vele is csoda történik. Szürke szárnyain színcsíkok futottak végig, meg-megálltak, összefonódtak, mígnem gyönyörű rajzolatban végleg megállapodtak. Rajzolata pontosan a tükörképe volt a felelevenedett márványpillangóénak. Összeérintették szárnyaikat, s a két tükörkép összeforrott. A két pillangó eggyé lett, arany gömbben egyesültek, és szerelmük csodája újraélesztette a varázslatok kertjét. Azóta is ott élnek. Ha egyszer arra jársz, látogasd meg őket!
2021. május 1., szombat
Életbolt
2021. április 7., szerda
Továbblépek
Életünk során számos olyan esemény történik, ami kibillent minket, aminek komoly és mély hatása van az életünkre nézve. Életesemények, történések, traumák, rajtunk és tőlünk független módon és időben érkezve. Jönnek és mindent visznek, mindent ami addig volt, mindent amit már megszoktunk és jól működtettünk.
Mindenkinek van egy története, ami neki és csak neki a legfájóbb, ami érthetetlen módon beleakaszkodik az elmébe, a szívünkből egy darabot kitépve sebesít meg minket. Folyton folyvást pörög a fejünkben, befészkeli magát az elménkbe és nem tudunk megszabadulni tőle. Nekem is megvan a történetem, mondhatnám, hogy megakadt a lemez.
Történt valami, ami megváltoztatott mindent, amibe nem volt beleszólásom, amit nem én irányítottam. Váratlanul ért, tragikus volt számomra. Fájdalom járta át a testemet, az elmémet, az érzéseimet és a gondolataimat. Nem tudtam feldolgozni, nem tudtam továbblépni. Megakadt a történet.
A gondolatok eluralkodtak rajtam, már nem tudtam irányítani őket, most már a gondolatok irányítottak engem. Aztán elindul a lejátszás, mintha egy moziban ülnék. Ott kezdődik a filmem, ahol még minden tökéletesnek mondható, vagy legalábbis megszokottnak, aztán történik valami… A történet annyira erős, megrázó és felzaklató, hogy szinte pánik állapotot idéz elő, és aztán hirtelen nagy sötétség, s mintha mindent elvágtak volna. Folytatásként újra indul a film.
Folyamatosan ugyanazok a kép kockák pörögnek, ugyanaz a film játszódik s aztán pont ugyanott áll meg, újra sötétség, majd újra indul. Végeláthatatlan ez az egész. Újra és újra élem az eseményeket és újra és újra ugyanannyira fáj. Akár éveket is elrabolhat tőlem, úgy hogy észre sem veszem. Elmém egy részét teljesen leköti ez a film.
Aztán elérkezett a pillanat, amikor hoztam egy döntést. Továbblépek! Meg akarom nézni, hogy mi van a sötétség után! Mi történik, ha nem indul el újra ugyanaz a film. Tudatosan figyelek magamra, arra hogy mi vesz most körül. Tudatosan megérkezek a jelenbe. Figyelem és észreveszem az azóta zajló történéseket, eseményeket.
Érdekes és furcsa érzés járja most át a testemet és az elmémet. A sötétséget felváltja a világosság. Elindult, folytatódott tovább az én történetem. Most figyelem, hogy mivel tölti fel az életemet és a szívemet. A fájdalmam megmaradhatott, nem kellett tejesen lemondanom róla, azonban már nincs sötétség. Úgy fényesednek a napok, ahogy megengedem magamnak a jó érzéseket, hogy újra áthassanak, hogy a szívemhez szóljanak. Így enyhül a fájdalom is, és aztán egy emlékként hagy nyomot bennem minden, ami történt.
Most az emléket megtartva, gondosan őrizve továbblépek, megérkezek újra a jelenembe, az életembe és figyelem a körülöttem zajló eseményeket és pozitív, vidám napokat, ezzel adva magamnak esélyt a boldogságra.
Dömötör Aletta
2021. március 24., szerda
Nem lehet elkerülni
Nem lehet elkerülni, amit a Sors megtörténtté akar tenni. Hiába félsz, hiába találsz mindenféle kifogást, a "Rendező" úgy fogja alakítani az életedet, hogy ott legyél, ahol lenned kell, találkozz azzal, akivel találkoznod kell. Pontosan akkor, amikor itt van az ideje. Egy nappal sem korábban, vagy későbben. Gondolkozz nyugodtan, hogyan kerüld ki az eseményeket. Nem fog menni. Persze lehet, hogy nem tudatosan teszed ezt, egyszerűen a tudatalattid nem akar szembenézni számos dologgal, fájdalommal. Nem fogsz szeretni érte, tudom, de a rossz hírem az, hogy szembe kell nézned vele. Esetleg elromlik az autód, mikor éppen sietsz valahová. Vagy lekésed a vonatot, amivel utazni szeretnél. Megbetegszel egy fontos találkozó előtt. Leöntöd magad kávéval, mert később kell odaérned valahová. Ezernyi apró jelet küldhet az Univerzum. És lehet, hogy először nem érted majd, mérges leszel, dühöngeni fogsz. Aztán egyszer csak rádöbbensz: minden pillanat meg volt tervezve. Mint egy színdarabban. A történet mindig ugyanaz, esetleg néha egy kicsit lehet improvizálni.
Apró csodák történnek. Nap mint nap. Este majd ülj le egy percre, és gondold át a történteket. Mert jelentősége van minden pillanatnak.
Mégis legtöbben életünk egy részét félelemben, aggódásban töltjük. Félünk a holnaptól, a munkanélküliségtől, a magánytól, félünk attól, hogy szeretteinket baj éri. Vannak, akik a boldogságtól félnek. Mert már megszokták a boldogtalanságot. Ha olyasmi történik, ami számukra jó lehet, rögtön menekülésbe kezdenek. Mert nem csak a rossz dolgoktól, a jó dolgoktól is lehet félni. Sőt, néha azoktól csak igazán.
Mielőtt ismét elrohannál, amikor a Sors a kezét nyújtja Neked, állj meg egy pillanatra. Néha érdemes megállni, és körül nézni. Néha a sors mindent megtesz, hogy segítsen neked. De csak akkor, ha hajlandó vagy észrevenni. Vagy ha észre is veszed: azt mondod, majd holnap megteszem, majd holnap elmegyek valahová, majd holnap felhívok valakit.
Mindig a holnapra vársz, ami nem biztos, hogy eljön. És te elszaladtál a jelen pillanata mellett, elmentél sok szépség és sok emberi kapcsolat mellett a nem létező holnapért. Miért gondolkodsz arról oly sokat, amiről fogalmad sincs? Honnan tudod, hogy milyen leszel te holnap? Ugyanazok lesznek e az érzéseid, a vágyaid, ugyanaz fog-e eltölteni örömmel vagy szomorúsággal?
Megfigyelted már? Mindig azt odázzuk el, amitől félünk, ami ma sem sikerül, amihez kevés az önbizalmunk, amiben magunk sem hiszünk. Azt mondod: majd holnap. Aztán eljött a holnap, ma lett belőle, s te ugyanott állsz, ugyanolyan tétován, ugyanazokkal a dolgokkal bíbelődve, s lassan kicsúszik a kezedből az élet. Ha nem ma kezdesz el pontos lenni, holnap sem leszel az. Ha ma nem kezded el a megbocsátást önmagadnak, holnap sem fogod. Ha ma nem jársz nyitott szemmel, holnap sem fogsz. Ha ma nem mondod ki azokat a szavakat, melyeket érzéseid szerint ki kellene mondani, holnap sem fogod. Ha ma nem mersz ölelni tiszta szívvel, holnap sem fogsz. S így van ez mindennel. Amit ma elodázol, azzal holnap ugyanazt teszed.
Ezért, ha boldog szeretnél lenni, kövesd a Lelkedet. Még akkor is, ha a következő lépés jeges félelemmel tölt el. A legtöbb ember nem követi a lelkét, mert az életből csak azokat a dolgokat látja meg, amelyek a felszínen történnek. Az igazán fontos dolgok lenn, a lélek mélyén vannak. Ha le tudsz ereszkedni ide a mélybe, meg fogod látni a saját valóságodat.