Tudom, Veled is történt már, hogy találkoztál valakivel, és lelke szinte ordított a segítségért. Egyből felébredt Benned az ösztön: meg kell őt mentened…
Szinte Neked fájt a szenvedése, önsorsrontó gondolatai és cselekedetei. Néha Rajtad uralkodott el a félelem, amiért láttad darabjaira hullani életét.
Úgy érezted, nincs benne erő a folytatáshoz. Nincs meg a szándék az újrakezdéshez. Beletörődött sorsába, belesüllyedt lelke mocsarába.
Eleinte érezted magadban az erőt, és biztos voltál abban, hogy a szeretet ereje segít majd felállni neki. Néha láttad megcsillani a reményt szavaiban, cselekedeteiben. De hamar visszarántották a csúf hétköznapok, a rút szokások.
Telt-múlt az idő, s azt vetted észre, lassan Téged is felemészt a szenvedése. Már nemTe húzod felfelé, hanem Ő húz visszafelé Téged. Neked is fogytán az erőd, magad elé meredve, összeroskadva ülsz minden este, és azt kérdezed magadban: - Vajon mit rontottam el? Mit csináltam rosszul?
Hidd el, Te nem hibáztál. De tudni kell kijelölni saját határaidat. Hogy hol van az a pont, amikor egy kapcsolat már nem épít, hanem rombol. Nincs olyan ember, akit meg lehetne menteni, ha benne nem született meg az elhatározás, hogy kimásszon a gödörből… Ha nincs készen arra, hogy befogadja a jót. Amíg az önbüntetések működtetik, és nem a szeretet… addig nem tudja elfogadni a jót.
Te pedig a végtelenségig elfáradsz. Azt hiszed, hogy hálátlan, és előbb-utóbb harag, düh gyűlik a szívedbe.
Pedig hidd el, nem erről van szó. Olyan erősen működik benne a múlt félelme, fájdalma, hogy jelenleg képtelen a szeretet befogadására. Képtelen megengedni magának a könnyebbséget. Nem látja a fától az erdőt.
Fel kell dolgoznia a múltat. Ez leginkább egy gyász-időszakhoz hasonlít. Ennek is megvan a maga ideje. Nem lehet siettetni, nem lehet kizsarolni.
Hidd el, a szenvedő ember nem megváltást vár Tőled. Nem azt akarja, hogy megold az életét. Fáj neki, ha elégedetlen vagy vele. Rossz érzés hallania, hogy másképpen kellene csinálni. Ő csak egyet akar: hogy elfogadják és pont így szeressék őt. A lelki támasz nem az, ha meg akarod változtatni, mert Te tudod, mi lenne neki a jó.
Sosem tudhatod, mit vállalt, s hol vannak a tanulási feladatai. Ő viszont pontosan tudja. Gondolj csak bele. Ha bármilyen lelki konfliktussal küzdesz, Te sem arra vágysz, hogy kioktassanak. Neked sem esik jól, ha más “jobban tudja”, mit kellene tenned. Arra vágysz, hogy elfogadjanak akkor is, ha szenvedés él a szívedben. Ez a természetes. Mások nem tudhatják, miért van szükséged a szenvedésre. Nem tudhatják, mennyit fejlődsz általuk.
Így sokszor a legnagyobb segítség a szenvedések közepette, ha elengeded a másik ember kezét. Bármennyire fáj is, nem tudod megmenteni önmagától… A legtöbbet akkor adod neki, ha hiszel benne, hogy képes megjárni az útját, hogy önmaga fel tud jönni a pokolból is. Ha azt érzi, hogy hisznek benne, az ő szívében is felébred a remény. De ha folyton azon dolgozol, hogy kihozd a sötétből, azt sugárzod felé, hogy ő képtelen rá. Nem hiszel benne. Ez elveszi tőle a reményt.
Mondd el neki, hogy szereted és tiszteled annyira, hogy meghagyod a szabad akaratát. A döntés az övé. Elfogadod, ha a poklot választja, de ehhez nem segédkezel. Ha a fény mellett dönt, és kéri a segítségedet, ott leszel. Ez a legtöbb, amit tehetsz.
És gondolkozz el kérlek: valóban neki van szüksége a segítségre, vagy Neked az érzésre, hogy segítettél?
Lehet, hogy kell Neked az érzés, hogy “igen, én jó vagyok”, mert egyébként nem vagy békében lényeddel. Kevésnek érzed magad, ezét folyton tenned kell.
Ne feledd, az ember legnagyobb kincse a szabadság. “Élni és élni hagyni”. Neked az egyetlen feladatod az, hogy minden nappal jobbá válj, mint tegnapi önmagad. Az, hogy a másik ember mit kezd az életével, az ő karmája. A Tied pedig az, ahogyan minderre reagálsz…
Guzsik-Mohácsi Viktória
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése